Déltájban az idősebb hölgy belépett az egyik C&A üzletházba. Az állványnál lecsúszott a vállfáról a könnyű pulóver. Felemelte. Meglátta a földön heverő pénztárcát. Becsúsztatta a kabátzsebébe. Egy ideig sétálgatott a vásárlóutcákban. A kisebb üzletekben. Így telt el 1 óra és 25 perc. Csak nézelődött. Akkor kiválasztott egy belga desszertes dobozt a ’különleges ínyencségek’ feliratú részlegen . Megvásárolta. Utána kilépett az utcára, elvegyült a tömegben.
Délután a 34 éves Lenkey Borbála átöltözött. A koptatott farmert elegáns ruhára cserélte. Elindult otthonról. Sietve igyekezett a még kifizetetlen házuk előtt parkoló régi kocsijuk felé. Ma is abban reménykedett, végre sikerül állást találnia. A férje már több mint két éve dolgozott hegesztőként külföldön. Alig látták egymást Emelt díjazásért minden műszakot elvállalt az ünnepek idején. Helyettesítést a legártalmasabb hegesztési feladatokat végző csoportban is.
Tavaly emiatt minden plusz pénzüket a férje kihullott fogainak teljes pótlására kellett fordítani.
A szigorú egészségügyi alkalmassági vizsgálatok miatt egyébként elveszíthette volna a munkáját is. Akikkel együtt indult külföldre dolgozni, csak egy tartott ki. Hat hónapig.
Borbála a kocsi mellett a járdaszegélyen egy barna pénztárcát pillantott meg. Kinyitotta.
Két darab tízezres, két darab ötezres bankjegy és apró. › De jól jönne, ha most az enyémben lehetne!‹ Névjegyre, fényképre bukkant, egy családi képre. Nagyszülők, gyerekek mosolyogtak, biztosan az édesanyjukkal.
‹ Nekik is biztosan nagyon kell és hiányozhat ez a pénz. ›
A kocsival elindult, nem akart elkésni. Mielőtt a saját úti céljához ért volna, két keresztutca után a rendőrség épületénél megállt. A kijelölt parkolóban. A talált tárgyak hivatali osztályára irányították. Több órán keresztül tartott, amíg felvették az esetről a részletes jegyzőkönyveket. Mindenről. Még az adatait, az elérhetőségeit is. Elkésett az állásinterjúról.
Ma ez nem sikerült. Elment a kislányukért a nappali foglalkoztatóba. Születésétől fogva középsúlyos testi fogyatékkal élt. Együtt mentek haza.
A főtéren ebédelt egy élelmiszerüzlet büféjében a 37 éves István, a munkatársaival együtt. Vasbetonszerelő volt az építkezésen. Most éppen mészfoltos munkaruhában. Ebéd után ő még a pulthoz telepedett egy kávéra, bár sietnie kellett, rövid az ebédidő. Észrevette az ott heverő tárcát. Körbe kérdezett, nem jelentkezett senki. Nem nézte meg a tartalmát, ez eszébe sem jutott. Nem érdekelte mi van benne, az sem, kié lehet. Habozás nélkül átadta a kávéfőző nőnek, aki a pénztárosnak, majd továbbították az üzletvezetőnek.
– Teljesen természetes, hogy visszakapja az, aki a jogos tulajdonosa. Én ezt tartom teljesen megfelelőnek. Itt volt. Én csak észrevettem. Sietnem kell. – mentegetőzött István.
– Sajnos, az embereknek legfeljebb a 20%-a gondolkodik hasonlóan, mint Ön. Mindent hivatalos úton elintézünk.– mondta az üzletvezető, aki udvariasan elkísérte egészen az ajtóig a 37 éves vasbetonszerelőt.
Az apa láthatási napja volt ez a vasárnap. Két kislányával nézelődött az állatkertben. Akiket teljesen lekötött a majmok látványa. Ő nekidőlt a kerítésnek, háttal a ketrecnek, rágyújtott. Akkor vette észre a fűben heverő irattárcát. Nem törődött vele. Elszívta a cigarettát, aztán mintha semmi nem történt volna, ott is hagyta. Tovább sétáltak.
Az irodaház hatalmas épületéből lépett ki 12 óra 30 perckor a segédkutató, mert ma a feleségével fog ebédelni. A forgóajtóban vette észre a lába előtt a kopott, fekete férfi bukszát. A szűk helyen felkapta gyorsan, a zöld dzsekijének a nyitott belső zsebébe, a szemüvege mellé becsúsztatta. Ment pár métert, majd belépett egy kapualjba, elővette a szemüvegét, alaposan megvizsgálta a tartalmát. Pénz, fényképek, kártyák. Ami szokásos. Volt még benne néhány kedvezménykupon, és egy különös dolog. Donorkártya. A tulajdonosa átültetésre ajánlotta fel a szerveit. Címe, neve, vércsoportja, minden egyéb adata állt rajta. Ebéd után még három órát dolgozott, külön munkát vállalt hetente háromszor a laboratóriumban. Némi jövedelemmel kiegészítette a diplomás fizetését. Amikor végzett mindennel, az első dolga volt, hogy visszaadja azt, amit talált. A tulajdonosának Személyesen akarta ezt megtenni. Bizalmatlan volt a hivatalos eljárás lassú menetével kapcsolatban. Tapasztalatai visszatartó erőt jelentettek neki. Inkább a gyorsabb utat választja. Közvetlenül juttatja el a tulajdonoshoz. Már a kocsiban felhívta a telefonszámot. Sikerrel járt. A felkínált jutalmat nem fogadta el.
A város két különböző pontjain, de majdnem egy időben talált egy 26 éves óvónő a kerítés tövében egy közepes és elegáns külsejű, női kézitáska méretű tárcát, sokkal távolabb ettől egy fekete BMW tulajdonosa pedig – aki az Egészségház és Rehabilitációs Eszközök Központjának igazgatója volt – egy barna, tiszta bőrből készült férfi irattárcát az út mellett parkoló kocsija és a járda padkája között. Elég vaskosnak tűnt. A zöldövezeti környezet parkolás mentes. Ő is az út szélén állhatott meg az autójával. Mindkét megtaláló a hivatalos utat választotta. Majdnem egyszerre is érkeztek az épülethez, a fekete BMW tulajdonosa tartotta udvariasan a fiatal nőnek az ajtót, csak utána lépett be ő maga is. Egyik asztaltól küldték őket a másikig. A 26 éves óvónő hamarabb végzett. A fekete BMW tulajdonosa megjegyezte a bejelentés jegyzőkönyveinek aláírásakor.
-Megpróbálok türelmes és megértő lenni. De kevesebb gondom lett volna, ha otthagyom a tárcát, ahol volt.
A 15 éves srác az önkormányzat épülete előtti téren biciklizett, ott találta a divatos, női darabnak látszó tárcát, leadta a portán. De nem akarták átvenni tőle. A srác nem kívánta visszavenni. A recepciós hölggyel együtt a Városi Közügyek Csoportjának facebook oldalán megosztották. Sikerrel jártak a teljes azonosítás után. A megtalálója és a jogos tulajdonosa is nagyon örvendezett.
A kockás zakót viselő 60 éves férfi a dohánybolt előtti kerek kávézóasztal alatt vette észre a pénztárcát. Belépett vele a túloldalon álló telefonfülkébe, ott átvizsgálta a tartalmát, a pénzt megszámolta, majd elégedetten távozott.
A helyi sportpályán diákok edzettek, a mosdóban hárman is látták a pénztárcát, Egyikük sem dicsekedhetett remek családi háttérrel. Megtapasztalták, mit kell elkerülni, mitől helyes inkább távol tartani magukat. Együtt adták le a portán.
Mit tett az a hétéves kislány, amikor meglátta, hogy felvesz és eltesz a saját táskájába egy földön heverő, öreges, poros, repedezett bőrű, fém kapcsokkal záródó, buggyos fazonú pénztárcát az elegáns pelerint és napszemüveget viselő anyukája? Kézen fogva ment vele, kirakatot nézegettek. › Anyuci, nekem adod? Olyan érdekes, ilyet még nem láttam.‹- megkapta. Azonnal futni kezdett a park irányába, mert jól emlékezett arra a asszonyra, aki mellettük haladt el. Figyelte őt, megtetszett neki a pórázon vezetett kiskutyája, aki éppen igyekezett kicsenni a nyitott fedelű, fonott kosarából a fonalgombolyagok és kiálló kötőtűk mellé csomagolt szalámis zsemlét. Szimatolta éppen. A kislányt nem érdekelte a kirakat, arra volt kíváncsi, vajon a mit sem sejtő néni észreveszi-e? Mi lesz ebből? Így látta meg, hogy a szalámis zacskó már a kutyus szájában lógott. Azt is, hogy közben kiesett a kosárból a kopottas tárca. A néni szelíden megdorgálta a mohó kiskutyáját, eligazította a fonalakat, amikor vissza mélyesztette a helyére. De a tárcát nem vette észre a földön. Sétált nyugodtan és lassan a park felé. Sikerült utolérni őket, kis kezében tartva átnyújtotta neki a talált tárcát. Az asszony leültette maga mellé a padra. A pelerines édesanyja is megérkezett, megszidta a felelőtlen rohangálásért. A másik asszony dicsérő, köszönő és elismerő szavait meg sem hallgatva, kézen ragadta a gyereket, és igyekezett tovább. Amíg a plázában vásárolgatott, a gyermekmegőrző nyitott teraszán ülhetett a kislány, kibontotta a szalámis zsemlét, és jó étvággyal megette.
Mit tett az a középiskolás, fiú, aki a menzáról kilépve az iskola külső, utcai parkolója felé indult, ott fedezte fel az üres helyen hagyott pénz-és irattartó kézitáskát? Autóstáskára hasonlított. ›Tartsd meg a pénzt! Az úgyis neked járna. A táskát dobd be az állomás peronján az egyik külső szeméttárolóba!‹- tanácsolta a telefonban az apja.
Mit érezhetett a teremből kilépve a 7. órája végén az a tanár, aki a naplóval, a füzet-és könyv csomaggal terhelve úgy gondolta, az elhagyott táskája miatt a mai napjával az ördögnek tartozik? Az igazgató várta a folyosón, de nem volt egyedül. Egy tanuló fiú állt mellette. A parkolóból. Ő adta le az irodában. ›A külső parkolóban találtam.‹- magyarázkodott.
Az igazgató a kupac tetejére tette az elveszettnek hitt autóstáskáját. Hiánytalanul benne mindennel.
Mit sejthetett Lenkey Borbála szombaton, amikor ebéd után meglátta a konyhaablakból, hogy egy fekete BMW áll meg a még kifizetetlen házuk előtt, a régi kocsijuk mögé beparkolva?
Azt biztosan nem, hogy október 1-jétől kezdheti meg az új munkáját az Egészségház és Rehabilitációs Eszközök Központjában. Kiemelt fizetéssel a nyelvtudása és a felsőfokú végzettsége miatt. Ő vezeti majd a külföldi partnerek ügyfélszolgálati csoportját. Kinevezéssel, határozatlan időre.
A Városi Hírmondó beszámolt röviden a ’Kisszínes’ rovatban a városuk becsületes megtalálóiról. A felkínált jutalmat valamennyien visszautasították, természetesen a nevüket sem kívánták publikussá tenni.
‹ A becsületességért nem jár jutalom. Sem dicsőség. ›
Author: Fodor Ágnes
A szokásos módja minden első találkozásainknak, szerepléseinknek. Szerzőként, íróként udvarias gesztus, cselekvés és tény. Az Olvasó Közönség és az Irodalmi Rádió alkotói közössége, szerkesztői előtt Fodor Ágnes vagyok, szeretettel és tisztelettel üdvözlök Mindenkit Jász-Nagykun-Szolnok vármegyéből, a Tisza melletti élhető kisvárosból, Martfűről. Olyan kalappal köszönök, amely a sajátom és azt adhatom magamat bemutatva, ami a kosaramban van. Nem alakítva ki rangsort sem, mi elsődleges, másodlagos az utamon. Nem mellőzve a tradícióimat alkotói pályámról sem. Valami régi – valami kölcsön – valami új – valami kék. Ez a felépített terve bemutatkozásomnak. Adhatnék hatáskeltő, extravagáns és rendkívüli jelentőségű kezdést is, de az csak egy pillanatra érdekes. Kosaramból csak hármat-négyet engedek ennek: nyugalmazott irodalom-, és zenetanár, aki tíz éven át mellesleg irodalomelméleti és tudományos esszék írójaként kétszeres Jókai-díjas lett 2018-ban és 2023-ban, és háromszoros különdíjas, aki orgonista is. Leendő Olvasóim többségét nem szeretném ezzel kígyóbűvölni. Írásaimmal akarok jelen lenni továbbra is, csak a színük lett árnyaltabb, eredetibb és egyénibb. Szerepe van ebben a saját egyéni törekvéseimnek, szándékaimnak, a késztető, teremtő képzeletem szabadon engedésének novellistaként, elbeszélőként, regényíróként. Szerepe van ebben a gondviselésnek, mert még nem készültem el önmagam megteremtésével: a martfűi tollforgatóval sem. Praktikusan van szerepe ebben az Irodalmi Rádió „Novellák 2024” pályázatának, inspirációjának, két...
