A magyar nyelv új szóval bővült: KORONAVÍRUS!
Lazán, ismerősként köszöntve csak ennyi: KOVID!
Nem is olyan régen az orvosi maszk a kórházak és hasonló egészségügyi intézmények mindennapjait egészítette ki.
Ma az utcán, a vonaton, a villamoson, a közértben …. egyszóval a földön és a föld felett mindenütt kötelező a hordása.
Nézem az embereket a tömegben, a MASZK eltakarja az arcot, rejtve marad a mimika, a fintor, de a kedves vagy éppen a gúnyos mosoly is.
Nem mondhatjuk, hogy ennek az ÁLARCnak nincs előnye. Egyformák lettünk!
A KOVID bárkibe belebújhat!
A bátrabbak megelégedve ezzel a szereppel, hogy „személyük csak egy a sok közül”, zsebre vágják, hősként nyugtázva, hogy a kivételesekre nem vonatkoznak a szabályok.
Mások nyakkendőként az áll alatt hordják, amely jó esetben a tüsszentést is felfogja.
A MASZK színe a fehértől a feketéig a szivárvány valamennyi árnyalatát hordozza.
Mi emberek leleményesek vagyunk!
Üzenni is tudunk egy-egy textil mintával: a vörös színnel festett szívvel, a kisvirággal, a taposó lábbelivel, a politikai szöveggel.
Mindez hűen igazodik a mindenkori divathoz, a kulturális és anyagi hovatartozáshoz.
A MASZK igazán többfunkciós!
Szemet takarva segíti az alvás mímelését. Nyakra lehúzva pedig szabadon marad az orr és a száj, elősegítve a légzést, a parttalan fecsegést vagy éppen a horkolást.
Mindezt jól lehet ellenőrizni a vonaton!
A két MASZK a leghatékonyabb! Egyik az orra, a másik az állra, így a száj szabadon teheti a dolgát, tömheti magába a húsos kolbászt, a légtérbe pedig szabadon büfizhet.
Drága MASZK! Humorizálunk veled, pedig nagyon is komolyan veszünk.
Ha egyszer lekerülsz a képünkről, nem sajnálunk, nem siratunk, de örömujjongással dobunk a kukába, fogadkozva, hogy soha nem feledünk!
Author: Lászlóné Háló Erzsébet
Születtem 1947-ben Kapuváron. Itt jártam általános iskolában majd középiskolában. Szorgalmas, jó tanuló diák voltam. Az a közösség, melynek én is a tagjai közé tartoztam, idejében megtanította, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Sokat olvastam, tagja voltam a színjátszó körnek, mindkét iskolában én voltam az állandó versmondó. Felsőbb iskoláim: népművelés – könyvtár, történelem és magyar szak. Általános iskolában tanítottam egy alföldi faluban miniszteri kitüntetéssel. A boldog békeidőnek akkor lett vége, amikor a férjem beteg lett. A gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan diagnózis, alzheimer-kór, amely 12 évig tartott. A fájdalmat, a keserűséget, a tehetetlenséget éjszakánként írtam le, amely olyan volt, mint egy terápia, amitől könnyebb lett minden. Kezdetben csak magamnak, később már azért is, hogy a rászorulóknak segíteni tudjak. Sok könnyel született a „Tükör által torzítva” /172 oldal/ című írásom, amely arra vár, hogy valaki felkarolja és eljusson mindazokhoz, akik hasonló körülmények között ápolják a szeretett hozzátartozót. Sajnos az alzheimer-kór nem válogat. Nem számít a bőrszín, az iskolázottság, a hovatartozás, kíméletlenül lecsap. Nem tudják még gyógyítani, a betegek száma pedig egyre nő. A férjem halála után előadásokat tartottam a témában, de ez kevés! Az egyik barátnőm, aki szintén írogat, arra biztatott, hogy a meglévő anyagot szűkítsem le és adjam be az „Életmese Pályázat”-ra....
