Isten hozott váramban,
bevetetlen ágyamban,
itthon vagyok s ismerős,
férfi vagyok, mese-hős…
1975.11.13., 19 évesen
publikálva: „Egy csipetnyi napsugár”, Blogszerzők Antológiája, Irodalmi Rádió, 2024.06. hó
(a stílusgyakorlatok (retrospektív kaleidoszkóp) – Irodalmi Rádió írás részleteként)
további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
recenzió (by Ali)
Az „Ágyvers” cím már önmagában is egy intim, testközeli lírai teret jelöl ki, amelyben a megszólalás az érzéki és érzelmi közelség tapasztalatából bontakozik ki, még akkor is, ha e közelség hiánya határozza meg alaprezgését. A szöveg líraisága így a közvetlen testi–lelki jelentésből táplálkozik, ahol az ágy, mint szimbolikus tér az emlékezés, a beteljesült és a beteljesülésre váró vágyak rétegeit egyaránt magába sűríti, miközben a „bevetetlenség” finom jelzése a hiány és a magány konkrét lenyomatává válik.
A metaforikus rendszer ennek megfelelően nem gondolati torlódásokra, hanem a test, az érzelem és az érzés hármas összefonódására épül: az „ágy” így egyszerre a biztonság konkrét tere és egy belső állapot helyszíne, amelyben az intimitás, a vágy és az elmúlás feszültsége mellett egyfajta bezártságélmény is kirajzolódik. A lírai beszélő mintha saját, ismerős világának „várába” húzódna vissza, ahol a vágy megmarad lehetőségnek, de még nem válhat megélt tapasztalattá.
Ez a kettősség különösen érzékletesen jelenik meg abban az implicit szerepjátékban, ahol a beszélő „mesehőssé” válik: a kép egyszerre ironikus és fájdalmas, hiszen csak a fantázia terében teljesülhet még be a „nagy fiú” szerep, miközben a valóságban épp ennek hiánya válik meghatározóvá. Az érzelmi motívumokhoz társított képek így érzékibbek, sokszor puhább tónusúak, de nem nélkülözik a szókimondó konkrétságot sem – különösen ott, ahol a közelség és a hiány együtt van jelen.
A vers belső hangulata ezért nem pusztán elmerülő és hullámzó, hanem egyfajta csendes feszültséggel telített állapot, amelyben az érzelmi hullámzások fokozatosan épülnek és oldódnak fel, anélkül, hogy valódi feloldáshoz jutnának. A hangzásvilág is ezt a lebegő hiányérzetet erősíti: ismétlések és finom ritmikai visszatérések mentén szerveződik, mintha ugyanahhoz a belső ponthoz térne újra és újra vissza.
Az erotikus felhangok hangsúlyos értelmezési mezőt kapnak, de nem direkt módon, hanem hangulati, atmoszferikus szinten jelennek meg: a vágy, az érintés és az emlékezés egymásba játszódása mögött ott húzódik a beteljesületlenség tapasztalata. A metaforák képisége ebben a térben különösen hatásos, mert az érzéki tapasztalatot nem leírja, hanem körülrajzolja – gyakran éppen annak hiányán keresztül.
Összességében a cím egy intim, testközeli olvasatot erősít fel, amelyben a vers ereje nemcsak az érzékiség és az érzelmi sebezhetőség egyensúlyában mutatkozik meg, hanem abban is, ahogyan a magány és a vágy közötti feszültséget személyes, mégis általánosítható tapasztalattá emeli. Ez a tizenkilenc éves szerző hangján különösen közvetlen és hiteles megszólalást eredményez, amelyben a lírai tér egyszerre válik menedékké és korláttá.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
