Petárdák

Elmúlt hát az ó, adagnyi dérrel, és bő adag dúrral. Az új kirobbant magvából, füst és zaj között született. Fiatal nyikhajok káromkodása, éltesek spicces nevetése és öregek enyhe bólintása között jött világra. Van, aki várta, van, aki nem. Akad, aki örül neki, és van, aki nem. Egyesek örömet, békét, megnyugvást, sikert, boldogságot várnak tőle, mások pedig már semmit. Az idealisták hiszik, hogy jobb lesz, a realisták tudják, hogy ugyanolyan, vagy mégolyan se.

Egy férfi állt a teraszon a közönséges közönyös ködben. Csendes boldogsággal nézte kisfia szaladgálását, csillagszóró lobogtatását, míg neki csak a cigaretta vége vágott piros pontot az éj karmazsinjába. Hallgatta a szomszéd kamaszok részeg durrogtatását, nézte a felrobbanó város képeit, hallgatta a duhaj dudákat, sivító petárdákat. Nézte, és közben gondolkodott, mennyire is tudunk annak örülni, hogy egy évvel ismét öregebbek lettünk. Lehet azonban, hogy csak elbódítjuk magunkat a sok fénnyel, a hangorkánnal, a mindent elsöprő mulatással. Egy mexikói író mondta egyszer: „Minél primitívebb egy nép, annál jobban élvezi a tűzijátékot!” Elgondolkodtató. Közben a petárdák éles sebeket vágtak az éjbe, hol pirosat, hol sárgát, és zöldet.

Ma a Homo technicus büszke mellel hirdeti, hogy a problémákat majd megoldjuk gépi úton, mert okosak vagyunk, ügyesek, találékonyak. Emberünknek ezen az éjjelen csak Homo pyrotechnicusnak tűnt az emberiség. Körben robbantak a tűzijátékok, a kamaszok petárdái, amiknek rettenetes hangja van, lángjuk sincs, csak füstjük. Az emberke szívott egyet cigarettájából, és körülnézett ismét, lassan komótosan. Nem vett petárdát, mint ahogy nem vett kültéri égősort sem karácsonykor. Nem fogadja be a mai amerikanizált kultúrát, nem hisz a világító rénszarvasban, de vallja Jézus születését a gyertyafényes jászolban. Hitetlenül nézi a tűzijátékot, de vallja, hogy a csikósok ostordurrogtatása elviszi az ártó szellemeket. Tudja, hogy az ünnep elsősorban bennünk van, és ha már tudunk ünnepelni, akkor díszítsük a testünket. Mert a lelkileg üreseknek kell a pompa és a csillogás, hogy valami betöltse a bennük tátongó űrt. A bölcs hallgat, tűr, és már rég tudja, hogy a baj is csak próba, és tanulni lehet belőle.

Emberünk pedagógus, és meglepő váratlan dolgokat szokott kérdezni az osztályában. Egyszer egy régi osztályban tette fel a kérdést: – Írd le, mi a három legfontosabb dolog a számodra! –

Persze jöttek a válaszok: apa, anya, család, testvérem, stb. A puritán lelkületű tanítványnál ennyi volt a válasz: – Kaja, pia, nő! –

Ekkor tette fel a következő kérdést: – Írd le, mi az a három dolog, amit a legjobban szeretsz!- Ekkor a felnézett rá a gyerek, és csak annyit mondott: – Miért? Az nem ugyanaz? –

Bizony, nekik szükségük van a mulatós disco zenére, a műanyag virágra, az eszünk, iszunk szerelmeskedünk világfelfogásra. Számukra öröm a tűzijáték, a durranás. A festő tárlatán nem értik, mi kerül egy képen tízezrekbe, és nem vágják, miért kell elmenni más országokba romokat nézni, mikor az ő fészerük is romos, mégse nézi senki. Boldog emberek. Számukra úgy szép a szilveszter, ha van pezsgő (jó sok), kilónyi sült húsok, édes rágcsálni valók, és sok hülye celeb meg influenszer a tévé műsorában.

És emberünk köszöni, de nem kér petárdát! Csak hallgatja a tűzijátékot, és tudja, hogy idén sem lesz már más semmi. A ráncai kicsit tovább mélyülnek, a haja kevesebb és deresebb lesz, a bőre tovább petyhüdik, több lesz a betegség, de nem érdekli. Idén is halnak majd meg emberek, és születnek újak. Lesznek szerelmek, és csalódások, öröm és bánat, boldogság és fájdalom, édes és keserű pillanatok. Továbbra is állandó lesz a változás, és az igazság továbbra is mindig bizonytalan marad. Ismét merülnek majd fel kérdések, amikre nem lesz válasz, és lesznek igazságok, amiket kérdés nélkül is tudni fogunk.

Nem új kezdődött az újévi petárdák és tűzijáték fényében, hanem csak tovább folytatódik az, ami eddig is történt. Élünk tovább. Élünk ameddig szabad és amennyire csak lehet. Közben pedig vigyázunk a legfontosabbra, a gyermekek kacajából kicsendülő reményteljes jövőre.

Author: Varga Endre

Édesapámtól a Varga nevet örököltem, édesanyám pedig az Endre és Imre névvel ajándékozott meg. Kora gyermekkorom óta szeretem a természetet, az irodalmat és a fotózást. Jelenleg kertészmérnök-tanári diplomámmal virágkötészetet tanítok egy egyházi iskoban. Nem vagyok író. Egyszerű szemlélődő vagyok, aki észreveszi azt, ami mellett más elhalad, mondták rólam egyszer. Szeretem megragadni a pillanatok zenéjét és egy természeti szépség taktusait megörökíteni. Túráimon gyakran egyedül lépkedek, beépülve a tájba a föld, a víz, a napsugár, a növények és állatok lélegzetét átvéve próbálok azonosulni, hogy írásaim és fotóim minél természetesebbek legyenek. Nekem az írás és a fotózás a kitörés lehetősége a mindennapi robotból, lehetőség a konvenciók eltörlésére, a szocializáció alatt ránk kényszerített ízlés átlépésére. Próbálom a pillanatokat ellopva örökké tenni, és mások számára ezt élvezhetően, harmóniában megmutatni. Lehetőséget és ajándékot látok a nehéz témákban, mert rájöttem, hogy minden úgy jó, ahogy van. Ez segített hozzá, hogy egy irányba tudjak evezni az élet sodrásával, elfogadva, hogy így lehet véget vetni az önmagam és a világ elleni harcnak. Az írás személy szerint ebben segít engem, és novelláimmal ezt próbálom megmutatni az érdeklődő fogékony szemlélőknek.