Isten nyolcvanhat karácsonyán fenyőt árult a KÖKI-n.
December huszonnegyedikén reggel a Nyugatinál szállt fel a metróra. Jegyet nem vett, nem azért, mintha nem lett volna rá pénze, egyszerűen nem jutott eszébe. Barna posztókabátot viselt, olyat, amilyet akkoriban ezrével hordtak az országban, fején svájcisapka, kezében kopott műbőr táska. Senki nem figyelt fel rá.
Az Arany János utcánál még szellős volt a kocsi, a Deák téren megtelt, a Felszabadulás téren pedig már kerülgetni kellett a csomagokat. A Kálvinnál egy idős asszony szállt be két cekkerrel; az egyikben mák, dió, alma és egy üveg étolaj lapult, a másikból egy összekötözött tyúk két sárga lába állt kifelé. Isten átadta neki a helyét. Az asszony meglepetten nézett rá, és megkérdezte, hogy akkor ő hová ül. Sehova, felelte Isten, nem megy messze. Az asszony a két cekkert a térde közé szorította, és azt mondta, mindenki ezt mondja. Isten elmosolyodott.
A Ferenc körút után egy férfi Népszabadságot olvasott, mellette kiskatona aludt az ablaknak dőlve, két szakmunkástanuló a tegnapi kézilabda meccsről vitatkozott. Egy asszony a Centrum papírszatyrát óvta a tülekedéstől, valaki kölniszagú volt, más cigarettaszagú; a Népligetnél felszálló férfiból pedig úgy áradt a pálinka, hogy körülötte két ülőhely is üresen maradt. Egy ideig Istent nézte, aztán megkérdezte, ismerik-e egymást. Elképzelhető, mondta Isten. A férfi törte rajta a fejét egy darabig, majd visszaaludt.
Az Ecseri út és a Pöttyös utca után sem ürült a szerelvény. Karácsony előtt mintha kifelé lélegzett volna a város. A Határ útnál sokan leszálltak, de mások tülekedtek a helyükre, és mire becsukódtak az ajtók, megint tele volt a kocsi. Fenyőillat még nem volt, de karácsonyszag már igen: narancs a neccszatyorban, mákos bejgli az átkötött dobozban, bor a műbőr táskában. Valaki Ceglédre készült, más Szolnok vagy Szeged felé, sokan pedig csak a KÖKI-n akartak átszállni valamelyik buszra.
Mindenkinél volt valami: cekker, bőrönd, doboz, ajándékcsomag, nejlonszatyor. Mintha azon a reggelen egész Budapest vinne valamit valakinek. Csak Isten állt üres kézzel. A mellette kapaszkodó asszony végül szóvá is tette, hogy maga nem visz semmit? Isten elgondolkodott, aztán azt felelte, dehogynem. És hol van? – kérdezte az asszony. Még nem tudom, mondta Isten. Az asszony erre kissé arrébb húzódott. Bolondnak nézte.
A KÖKI-n egyszerre mozdult meg az egész kocsi. Táskák kerültek vállra, cekkerek emelkedtek, gyerekeket fogtak kézen, és amikor kinyíltak az ajtók, az utasok magukkal sodorták Istent. Nem bánta.
Odafönt mintha három város találkozott volna. A metró ontotta az embereket, a vasút hozta és vitte őket, lent pedig köhögve, sziszegve vártak az Ikarusok. A fedett passzázson egymásnak feszültek a Pestre érkezők és a Pestről indulók; sor állt a pénztáraknál, az Utasellátóból kávészag, a Grill-bár felől sült hús és olaj szaga keveredett a cigarettafüsttel. Valaki a ceglédi vonatot kereste, más Szolnok, Debrecen vagy Szeged felé sietett. Katonák eltávval a zsebükben, nagymamák süteményes dobozzal, gyerekes családok, műszakból szabadult munkások és vidékre készülő pestiek sodródtak egymás mellett.
Lent indult a 85-ös, a 98-as gyors, a 136-os gyors, arrébb a reptér felé a 93-as. Dízelfüst ült a végállomás fölött, ajtók csapódtak, motorok bőgtek fel. A passzázs egyik melegebb zugában két férfi húzta meg magát kartonpapíron, egy harmadik már bizonytalan lábakon cigarettát kért az arra járóktól.
Isten egy darabig nézte az emberáradatot, aztán lement a fenyőárusokhoz. Egy IFA mellett két férfi rakodta a lucokat, egy harmadik az összegabalyodott ágakkal küszködött. Az egyik végigmérte az érkezőt, és megkérdezte, ő-e az új ember. Isten a fenyőkre nézett. Úgy látszik, felelte. Kapott egy baltát, fűrészt, spárgát, és munkához látott.
Délelőttre már alig lehetett elférni a fák körül. Egy asszony hosszasan forgatott egy görbe lucot, majd amikor megtudta, hogy száznyolcvan forint, közölte, hogy százötvennél többet ugyan nem ad érte. Isten azt mondta, legyen. A társa megvárta, míg az asszony elmegy, aztán odamorogta, hogy ha így csinálja, estére ráfizetnek. Meglehet, mondta Isten, és már húzta is maga elé a következő fát.
Később lejött hozzájuk az egyik kartonpapíron alvó férfi. Cigarettát kért, de Istennek nem volt. Akkor egy tízest, próbálkozott. Isten a zsebébe nyúlt. A társa figyelmeztette, hogy piára költi. Tudom, felelte Isten, és odaadta a pénzt. A férfi eltette, megköszönte, majd hozzátette: Isten fizesse meg. Majd megbeszéljük, mondta Isten. A férfi nézte egy pillanatig, aztán elröhögte magát, és visszaballagott a passzázsra.
Tizenegy felé már ritkultak a fenyők. A szebb fákat elvitték, a formás lucok is elfogytak, csak néhány féloldalas, ritkás példány maradt, amelyeket a vevők megforgattak, hümmögve szemügyre vettek, aztán visszatettek.
Ekkor jött a fiú.
Tizenhét éves lehetett, farmerben, vékony dzsekiben, magas szárú cipőben. A körmei mellett még látszott az olaj, hiába mosta meg a kezét. Géplakatosnak tanult, és már majdnem úgy beszélt a gépekről, mint a felnőttek. Sokáig nézte a maradék fákat, aztán megkérdezte, mennyi a legolcsóbb. Isten, aki éppen egy luc törzsét faragta, visszakérdezett, mennyi pénze van. Nem ezt kérdeztem, mondta a fiú. Én meg azt kérdeztem, mennyid van, felelte Isten.
A fiú kelletlenül elővette a pénzét és megszámolta. Hatvanhárom forintja volt. Akkor hatvanhárom, mondta Isten.
Erre megkeményedett a fiú arca. Ne nézze csórónak, mondta, az apja többet keres, mint ő egész évben. Az könnyen lehet, felelte Isten. Tengizben dolgozik, folytatta a fiú, az olajmezőn. Tudom, mondta Isten, mire a fiú gyanakodva kérdezte, honnan. Isten tovább faragta a luc törzsét. Sokfelé vannak embereim, mondta.
A fiú vállat vont. Az apja jól keresett, ezt mindenki tudta otthon, csak éppen a pénzt úgy mérte ki nekik, mintha aranyból volna. Havi ennyi, aztán kész; ha elfogyott, elfogyott, előleg nincs. „Tanuld meg beosztani, fiam” – ezt írta még Tengizből is. Háromezer kilométerről is megmondta, mire mennyit szabad költeni. Isten megkérdezte, sikerült-e beosztania. A fiú bevallotta, hogy nem. Akkor ebben talán igaza van, jegyezte meg Isten. A fiú erre azt mondta, ő is pont olyan, mire Isten elnevette magát. Kis idő múlva a fiú szája széle is megmozdult.
Fentről éppen egy Szolnok felé induló vonatot mondtak be. A hang végigúszott a passzázson, aztán beleveszett a metró dübörgésébe. A fiú sokáig hallgatott, majd kibökte, hogy az anyja szerint idén nem vesznek fát. Minek, mondta, este úgysem lesz otthon, éjszakás a kórházban. Isten megkérdezte, ő otthon lesz-e. Persze. És más? A fiú a cipője orrával a fenyőtűket rugdosta. A húga. Nyolcéves.
Isten erre letette a fűrészt, kihúzott a kupacból egy kisebb lucot, és a spárgáért nyúlt. A fiú rögtön tiltakozott, hogy csak hatvanhárom forintja van, annyiért sehol sem adnak fát. Én adok, felelte Isten.
– Miért?
Isten ránézett.
– Mert nyolcéves.
A fiú erre már nem mondott semmit. Isten összekötözte a lucot, levágta a spárgát, átvette a pénzt és megszámolta, majd egy kétforintost visszatett a fiú tenyerébe. Hatvanegy, mondta. A fiú a bélásra nézett, és emlékeztette, hogy hatvanháromban egyeztek meg. Ennyi elég, felelte Isten. Mire? Isten a passzázs felé biccentett, ahol a telefonfülkék előtt is sor állt. Hazatelefonálni.
A fiú felnézett rá. Honnan tudja, hogy telefonálni akarok? Isten megigazította a spárgát a fenyő törzsén. Nem tudom, mondta. De a húgod talán szeretné tudni, hogy viszed a karácsonyfát.
A fiú zsebre tette a bélást, vállára emelte a lucot, és elindult a telefonok felé. Várnia kellett. Előtte egy katona beszélt haza, hangosan bizonygatta, hogy eléri a vonatot, ne aggódjanak, estére ott lesz. Amikor végre rá került a sor, a fiú bevitte magával a fenyőt a fülkébe, becsukta az ajtót, bedobta a bélást és tárcsázott.
– Te vagy az? Figyelj, ne menj sehová. Mindjárt otthon vagyok.
Hallgatott, aztán elmosolyodott.
– Nem. Nem mondom meg, mit viszek.
Megint hallgatott egy kicsit.
– Jó. Én is.
Letette a kagylót.
Amikor kilépett a fülkéből, a KÖKI ugyanúgy zúgott körülötte, mint előtte. A 136-os gyors nagyot szisszent a végállomáson, a passzázson újabb tömeg indult a vasúthoz, egy katona rohant lefelé a lépcsőn, valaki utána kiáltott, hogy a szegedi nem arról a vágányról indul. Az Utasellátó előtt a részeg férfi énekelni kezdett, de a második sort már nem tudta. A metró újabb szerelvénynyi embert öntött a KÖKI-re.
A fiú még egyszer visszament a fenyőárushoz. Isten éppen egy görbe lucot húzott maga elé.
A fiú megkérdezte, ő mikor megy haza. Persze nem tudta, hogy Istent kérdezi; neki csak egy furcsa, svájcisapkás fenyőárus volt, aki hatvanegy forintért adott neki karácsonyfát, és valamiért azt is tudta, hogy van egy nyolcéves húga.
Isten körülnézett. Végigpillantott a passzázson, a buszokon, a vasúthoz igyekvőkön, a kartonpapírjára visszafekvő férfin, a vonata után futó katonán, a teli szatyrokat cipelő asszonyokon, az apákon, akik fenyőt vittek haza, és azokon, akikhez már terítettek otthon. Azokon is, akiket nem várt senki.
– Én már otthon vagyok.
A fiú nem értette, de nem is kérdezett tovább. Intett, vállára igazította a fenyőt, és elindult a buszok felé.
Isten visszaült a kisszékre. Négy fenyő maradt mellette, köztük egy csúnya, féloldalas, görbe luc, amelyet egész délelőtt mindenki megnézett, de senki sem akart hazavinni. Isten maga mellé állította.
Azt nem adta el.
Szentestéig még volt hátra pár óra.
Author: Rásky Miklós
Rásky Miklós László – református lelkész, újságíró és környezetvédelmi szakember 1970-ben születtem. A Bakony lankái, a Balaton hullámai, a Vértes és a Gerecse ölelésében élek, de egyaránt otthonosan mozgok Prágában, Kalotaszegen és Székelyföldön. Ezek a tájak adják történeteim ritmusát és csendjét. Református lelkészként kezdtem, később újságíróként és környezetvédelmi szakemberként dolgoztam – ma szabadúszó íróként próbálom összekapcsolni az embert, a természetet és a történetet. Az irodalom szeretetét, hol tudatosan, hol észrevétlenül, édesapámtól és a veszprémi Lovassy László Gimnáziumból hozom magammal – egykori osztályfőnökömnek, Dr. Kovács Gábor Zoltánnak (írói nevén Brassai Zoltán) köszönhetem, hogy megtanultam figyelni a történetek lélegzetét. Nős vagyok, feleségem óvodapedagógus és szaktanácsadó, aki szintén az irodalom elkötelezettje. Négy gyermekem van – ők tanítanak nap mint nap figyelni, rácsodálkozni és újra értelmezni a világot. Hiszem, hogy az élet tele van hrabali pillanatokkal: amikor a komolyság és a derű egyszerre ülnek le egy asztalhoz, és mindketten rendelnek egy korsót pilsenit. Szeretem, ha a történet kicsit kilóg a valóságból, mint egy kabátgomb a kabáton – mert ott kezdődik a varázs. A zajos világban keresem azt a pillanatot, amikor a csönd is elmosolyodik. Írásaimban a rövid, olykor örkényi abszurd pillanatok vonzanak: amikor a hétköznap hirtelen elbillen, és a csattanó mögül kibukkan az emberi...