Nincs tovább felfelé.
Mit lábbal elérni vágyhatott az ember,
azon megvetett lábakkal, szilárdan megállok.
Csak csapda volt talán:
elért célok úsznak csillagfoltos ködben.
Nem sírok – nincs miért – nem is kiáltok.
Karjaim kitárva,
kietlen a táj, fagyosan süvít a szél,
moccanni vágynék a rám rontott éj sötétjében,
testem engedetlen,
védeni magam nem tudom, csak füleim
hallják ropogni a havat a süvítő szélben.
Semmiből lép mögém,
s megszelídül a kegyetlenül fújó szél,
mert útjába állt, mint egy már nem remélt menedék.
Karjaim mozdulnak
kezemre fonódó ujjak melegében,
s egész valómban újra kering, áramlik a vér.
Nem kell felnéznem rá:
ha ismeretlen, ismertté vési belém
hangtalan koppantásokkal az idő és a tér.
Szemeim elől most
eltűnnek a csillagok, nap fénye villan,
újra sima az út, melyen megyünk hazafelé.
Author: Képíró Angéla
Mátészalkán születtem 1978-ban, általános iskolai és gimnáziumi tanulmányaimat szülővárosomban végeztem. A Debreceni Egyetemen szereztem jogi diplomát. Szüleim szerettették meg velem az irodalmat és a zenét. Az írás régóta fontos része az életemnek, így nagy öröm számomra, hogy az Irodalmi Rádiónál publikálásra is kaptam már lehetőséget.
Egy válasz
„Szemeim elől most
eltűnnek a csillagok, nap fénye villan,
újra sima az út, melyen megyünk hazafelé.”
Szeretettel: Rita