senki-virág szirmú remény (kései vallomás)

Jutkának                                              

illusztráció: Kossuth-díjas előadók tisztelegnek Cziffra György emléke előtt

további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

recenzió (by Ali)

A „senki-virág szirmú remény (kései vallomás)” című vers különleges, sűrített lírai térként hat, amely nem történetet mond el, hanem érzeteket, hiányt és emlékezést pulzáltat.

A szöveg líraisága elsősorban a szinte burjánzó metaforikus szóképekben bontakozik ki: egymásra torlódó, különlegesen összetett szókapcsolatok („csók-boronás felleg”, „bársony talpú lélek”) teremtik meg azt a fragmentált, mégis egységes érzelmi mezőt, amelyben a jelentés nem lineárisan, hanem asszociatív módon épül fel. E metaforikus telítettséget tovább erősíti az ellentétes szópárok és belső ellentételek többrétegű halmozása: a meleg–hideg, jelenlét–hiány, test–lélek finom feszültségei egymásra rétegződve adják a vers belső dinamikáját. A nyelv szemantikája így nem pusztán képi, hanem dialektikus is, folyamatos vibrálásban tartva az értelmezést.

Stilisztikailag a vers a szabadvers és a prózavers határán mozog, tipográfiája pedig tudatosan blokk-szerű: a hosszú, egyetlen lélegzetre szervezett sorok tömbszerűen hatnak, mintha egy sűrített érzelmi masszát látnánk. Ezt a vizuális szerkesztettséget erősíti a kolorizált megjelenítés is, amely az érzelmi hullámzás vizuális leképezéseként működik: a színek nem díszítőelemek, hanem a hangulati intenzitás jelölői.

A szimbolika finoman erotikus és érzéki: a test metaforái („puha–moha tested”, „felszusszanó melled”) nem explicit módon, hanem tapintás- és hőérzeteken keresztül közvetítik az intimitást. Ez az erotikus hangoltság a hiány drámaiságát mélyíti: ami egykor érzéki közelség volt, az emlékké szelídülve válik fájdalmassá.

A hangzásvilágot az alliteráló és belső rímeket idéző szókapcsolatok határozzák meg („fénybámuló perc”, „megborzongó meleg”), amelyek halk, hullámzó dallamot adnak a szövegnek. Ez a dallamosság nem kötött ritmusból, hanem az érzelmi vibrálásból fakad, követve a képek egymásba oldódó áramlását.

Az érzelmi ív fokozatosan sűrűsödik: az induló képsorok még a teljesség emlékeit idézik, majd a hiány kijelentése („hiányzik a kezed”) mindent visszamenőleg átértelmez. Innen a vers már nem leírás, hanem veszteség-élmény, amelyben a korábbi képi gazdagság is a hiány kontrasztjaként kezd működni.

Morális értelemben a mű az emlékezés megtartó erejét hangsúlyozza: a hiány nem pusztán veszteség, hanem az egykori kapcsolat bizonyítéka is. A záró gondolat egyszerre rezignált és vigasztaló – az élet a hiányban is tovább rezdül.

Összességében a vers ereje a képiség egyediségében és sűrűségében rejlik: a metaforák, az ellentétes jelentésrétegek és a vizuális–tipográfiai megoldások együttese olyan komplex, érzékileg és érzelmileg telített szövegteret hoz létre, amely egyszerre intim vallomás és általános emberi tapasztalat.

Author: Ivántsy Gábor

Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...