Hová tűnt az arc, ki régen voltam?
Tükörből ki egykor visszanézett?
Szarkalábam mégis mikor kaptam?
És e ránc mitől vált ilyen mélyre?
Csak nézek a tükörbe zavartan.
Más lettem, mint az egykori énem.
Fiatalságom közben elhagytam.
Már látszik rajtam sok megélt évem.
Fel önmagam azért mégsem adtam,
És ez a változás…még nem a vég.
Így mosolygok hát most, ráncos arccal,
Büszkén, akire csak szeretnék.
S vágyom, nézzenek rám tisztelettel,
Ha másért nem, csupán a koromért.
Egy idős ember is olyan lélek,
Ki köztetek megbecsülést remél.
Már bátran nézek fel a szemekbe.
S felmosolyog rám már a tükörkép.
Még ha elhomályosult szemembe
Belevakít is néha a napfény…
S záporoznak a könnyek arcomon,
Mint hegyek barázdáin a folyó…
Pedig érzem én, épp így vagyok jó,
Míg csak átkarol az…..ki nekem fontos.
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...