Tavasz van, ám az eget felhő borítja.
Még egy kis napsugár se kandikál elő.
A föld a vizet úgy habzsolja, mintha
Hetek óta gyötörné a száraz idő.
Olyan szomorú e zimankós, nehéz köd.
Lelkemet a bánat egyre marcangolja.
Akár egy sötét, nagy, végtelen útvesztő,
Melyben időtlen-időkig bent ragadhatsz.
Mellkasom nyom, belé szorul a lélegzet
Megriadva lesem e zokogó természetet.
S mintha tükörbe néznék, már ugyanúgy sír
Vele együtt szegény, kis, átázott lelkem.
Vágyom a napot, csak egy halovány szikrát,
Bátorító reményként törne bár elő!
És átadná nekem a boldogság titkát.
Éppúgy szomjúzom rá, mint esőre a föld.
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...