Madárcsicsergés áradt be az ablakon, virágillatú szellő lengette a fák frissen kizöldült ágait, de a tavasz ezernyi színe, kirobbanó pompája sem tudta elterelni gondolataimat a küszöbön álló költözködésről. Délutánra vártam a szállítókat, a könyvekkel és konyhai eszközökkel megrakott műanyag ládák, ruhákkal teli bőröndök és sporttáskák glédában álltak a nappaliban.
Ültem a fotelben, előttem a sokadik kacatos doboz a kisasztalon. Mellettem jobbról egy utazótáska hevert a padlón, ebbe helyeztem a fontos iratokat és kisebb emléktárgyakat, amelyeket magammal akartam vinni az új lakásba. Balról nagyméretű szemeteszsák tátotta a száját, és nyelt el egymás után mindenféle hasznavehetetlen tárgyat: törött fülbevalót, elszakadt nyakláncot, összegyűrődött régi képeslapokat.
Új otthon, új élet, ez járt a fejemben, ujjaim közt pergetve a napsütötte tengerpartot, lankás téli tájat és ismert műemlékeket ábrázoló lapokat, mielőtt a zsákba hajítottam volna mindet. Esküvői meghívók is előkerültek a dobozból, a szokásos elcsépelt holtodiglan-holtomiglan idézetekkel. Az egykori boldog ifjú párok azóta elváltak ágytól és asztaltól, merengtem szomorúan a múlton.
– Hoppá, ez itt nem esküvőre szól! – emeltem ki a doboz alján megbújó fényes kartonlapot. A 2002-es egyetemi bálra invitáltak a rányomtatott cikornyás sorok. Arra a bálra, amelyre el sem jutottam, így nem velem táncolta a keringőt és a tangót Ádám, a joghallgató srác, aki őrülten tetszett akkoriban.
Behunytam a szemem, és máris Bartos Viola lila bársonyhuzatú kanapéján találtam magam. Orromban éreztem a lakás levegőjét átitató, jellegzetesen csípős kandúrmacska-szagot. Viola bő tíz évvel volt idősebb nálam, ennek ellenére kiválóan megértettük egymást, sőt, barátnők is lettünk. Rómeóval, a kandúrszag forrásával viszont eléggé ellentmondásos volt a kapcsolatom. Viola születésnapi ajándékként kapta őt egy ismerős házaspártól. A Rómeó név a helyi színház ígéretes fiatal hősszerelmeséről ragadt rá, aki a címszerepet játszotta Shakespeare örökzöld darabjában. A cica alig töltötte be első életévét, amikor bérlőként beköltöztem Viola egyik szobájába, és ott is laktam végig az egyetemi évek alatt.
Rómeó mindig is éreztette, hogy felesleges harmadikként tekint rám kettejük szűk családi körében. Valahányszor feléje nyújtottam a kezem, hogy megsimogassam, barátságtalanul fújt rám, és felborzolta hófehér, rozsdaszínű foltokkal tarkított szőrét. Viola azzal vigasztalt, hogy másokkal szemben is ennyire elutasító, nem kell komolyan venni. Idővel megszokjuk egymást, és akkor majd engem is elfogad családtagként.
Viola magyar-történelem szakot végzett az egyetemen, de pár év után szögre akasztotta a tanári hivatást, és egy MLM-es kozmetikai cég tanácsadójaként járta az országot. Termékbemutatókat tartott, tagokat toborzott, irányította szépen bővülő csapatát. Távollétében rám maradt Rómeó etetése, és ami ennél sokkal kellemetlenebb, a macskaalom cseréje. Bár őszintén szólva nem sok kicserélni való akadt rajta, hiszen a cicus bárhol a lakásban szívesebben végezte kis- és nagydolgát, mint a kijelölt helyen. Szidtam is magamban a gazdija felmenőit, aki folyton kényeztette ahelyett, hogy kölyökkorában rendre szoktatta volna. Szívtam a fogam, amikor takarítanom kellett utána, de a tekintélyes engedmény, amit Viola levont havi bérleti díjamból a macskagondozásért cserébe, elvette haragom élét.
– Ó, Romeo, mért vagy te Romeo? – sóhajtottam el Shakespeare ismert sorát, valahányszor a kis házikedvenc fittyet hányt figyelmeztetésemre, hogy amennyiben nem hajlandó az alomban végezni a dolgát, berakom egy zsákba, és elviszem a legközelebbi állatmenhelyre. Tudta jól a bestia, hogy sosem vetemednék ilyen csúfságra, mert nem akarom elveszíteni Viola barátságát.
A végén már beletörődtem Rómeó öntörvényűségébe, csak a napi Whiskas-adagját tálaltam fel neki, és anyagcseréjének nyomait tüntettem el a padlóról és a bútorokról. Mikor hazaértem az egyetemről, bevonultam a szobámba, és magamra csuktam az ajtót. Azt az egyet még az elején leszögeztem Rómeónak, hogy a szobám tiltott terület a számára. Hátsó lábára állva könnyedén le tudta nyomni a kilincset, ezért a biztonság kedvéért mindig ráfordítottam a kulcsot.
Mikor Viola egy-egy több napos út után, lila bőröndjével a kezében belépett a lakásba – a lila minden árnyalatában pompáztak a ruhái, kiegészítői, sőt, mint említettem, a kanapéja is –, Rómeó, aki napokon át elszórakozott a bútorok fáján való körömkoptatással, mintha puskából lőtték volna ki, úgy futott gazdasszonya elé. Viola felvette, magához ölelte, és a vállára fektette, mint egy csecsemőt. Vaszary János festménye jutott róluk eszembe ilyenkor, a Lilaruhás nő macskával. Leültek a kanapéra, Rómeó Viola ölébe kuporodott, és hosszú percekig dorombolt. Néha dagasztott is, körmeit gondosan visszahúzva rózsaszínű talppárnáiba, nehogy véletlenül elszakítsa a gazdi ruháját.
Egy nap szellőztetés közben kiszökött az erkélyajtón. Felkapaszkodott a kőperemre, onnan sandított kifelé. Mire észbe kaptam, már le is ugrott a második emeletről. Túl későn nyúltam utána, csak néztem, ahogy a hátsó felére huppan a járda kövén. Bizonyára kandúrkodni akart, még válogathatott is a kóbor cicalányok közül. Mikor lerohantam a ház elé, keservesen nyávogott, bal hátsó lábára alig tudott ráállni. A gazdi épp úton volt, így hát felnyaláboltam és elvittem egy állatorvosi rendelőbe, ahol sínbe tették a lábát. Örülhettem, hogy ennyivel megúszta, sokkal rosszabbul is járhatott volna.
Mindent megtettem érte, hogy minél hamarabb felépüljön. Viola kedvenc kanapéján szolgáltam fel az ételét, ahol lábadozott, és egy nap, miután jóllakottan elnyújtózott, olyan hálás pillantást vetett rám, hogy könnyekig meghatódtam. A simogatás elől azonban továbbra is mereven elzárkózott.
Aztán eljött az a bizonyos egyetemi bál, 2002 novemberében. Jó előre megvettem a ruhát, heteken át féltve őriztem a szekrényben. Zuhanyozás előtt leterítettem az ágyra, óvatosan kihúzkodtam az alját, nehogy meggyűrődjön a lágy esésű, fényes selyemszatén. Mikor kijöttem a fürdőszobából, szinte harapni lehetett a lakásban a csendet. Nagy bajt szimatoltam a levegőben. Szólítottam Rómeót, semmi válasz. Kinéztem az erkélyre, hátha véletlenül kicsuktam, de ott sem találtam. A szobám felé indultam, ekkor vettem észre, hogy az ajtó résnyire nyitva maradt.
– Elfelejtettem ráfordítani a kulcsot! – kaptam a fejemhez. Berohantam, rögtön az ágyra néztem, de csak a takaró kékje sötétlett. A szívem úgy vert, mint egy sebzett madár szárnya. A szőnyegre lépve valami puha, selymes dolgot éreztem a talpam alatt. A báli ruha úgy feküdt ott, mint egy széttépett rongy, amin egy egész hadoszlop masírozott keresztül. A szoknyarészen nedves folt terjeszkedett, közepén szagló, barna nyomok éktelenkedtek.
Csak álltam ott földbe gyökerezett lábbal, belém szorult a lehelet. Úgy éreztem magam, mint Hamupipőke, aki titokban, gyertyafénynél varrogatta a ruháját, hogy nővéreivel együtt ő is elmehessen a bálba, de a gonosz mostoha megtalálta a ruhát, és miszlikbe szaggatta. Hamupipőkének volt tündér keresztanyja, aki csodás báli toalettet varázsolt a régi rongyaiból, de énrajtam nem segíthetett senki.
– Rómeó! – üvöltöttem torkom szakadtából. – Most rögtön megnyuvasztom – emeltem magam elé mindkét kezem, és az sem érdekelt, ha Viola egy életre megutál miatta. A kis gardróbszobában akadtam rá a macskára, egy püspöklila sálba burkolózott. Lesunyta a fejét, nagyon is tisztában lehetett cselekedete súlyával. Megragadtam, nem törődve tiltakozó nyávogásával és kieresztett karmaival, és berontottam vele a szobámba. Kapálózott, harapott, karmolt, ahol ért. Vér szivárgott mindkét karomból, de csak azért is belenyomtam rózsaszínű nóziját a ruhám romjain csúfoskodó barnaságba. Behúzta a nyakát és elcsendesedett, nem fújt rám, nem is nyávogott. Megszeppenten eloldalgott, mellső lábával az orrát törölgette. Amíg együtt laktunk, többé nem végezte a dolgát a bútorokon vagy más tiltott helyen. A bálból persze nem lett semmi. Magányosan töltöttem az estét a tévé előtt, egy brazil szappanoperát bámulva, amiből egyetlen képkockát sem tudtam felidézni.
Múltak az évek, lediplomáztam. Kis szerencsével sikerült megcsípnem egy viszonylag jól fizető munkát a szülővárosomban. Összecsomagoltam két bőröndnyi holmimat, vártam a taxit, hogy kivigyen a vasútállomásra. Még egyszer, utoljára leültem a kanapéra a nappaliban, kortyolgattam a francia pezsgőt, amit barátnőm erre az alkalomra tartogatott. Rómeó a lábamhoz dörgölőzött, és olyan szeretettel nézett rám, ahogy eddig soha. Felugrott az ölembe, összegömbölyödött, és hangosan dorombolt. Meglepetten cirógattam a hátát, simogattam selymes szőrét a nyakán, amit máskor csak a gazdasszonyának engedett meg. Felemeltem, a vállamra fektettem, ahogy Viola szokta. Mikor magamhoz öleltem, éreztem a teste melegét.
Húsz év telt el azóta, de mintha csak tegnap lett volna. Most is magam előtt látom Rómeót, elképzelem, ahogy felhőről-felhőre ugrál a cicamennyországban. Mosolyt csal ajkamra a gondolat, hogy talán az öröklétben is mellé jár a macskaalomnak.
Author: Bora Ildikó
Bora Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. Eddigi életpályám során jó néhány foglalkozást űztem, voltam tanár, ügyintéző, ifjúkoromban operaénekesnek készültem, de az írásban találtam meg igazán önmagam. Minden egyes fázisát élvezem, az alapötlet megszületésétől kezdve a kézirat nyomdakészre formálásáig. Szeretek csukott szemmel révedezni, sosem látott világokban jönni-menni. A történeteimben az lehetek, aki nem vagyok, és a történeteim által lehetek az, aki valóban vagyok. Gyermekkoromtól kezdve gazdag fantáziavilágról tettem tanúbizonyságot, az édesanyámtól hallott meséket továbbgondolva újabb és újabb történeteket találtam ki. Diákéveimben versekkel próbálkoztam, később felfedeztem, hogy a prózában is otthon érzem magam. Eleinte rövidebb humoros történeteket írtam, majd 2017-ben, az Aba Könyvkiadó gondozásában megjelent A rettegés piramisa című regényem, ami egy Egyiptomban játszódó, kalandokkal és szerelmi szállal fűszerezett bűnügyi história. Gyermekkoromban öt évet töltöttem Kairóban a családommal együtt, így a könyvben szereplő helyszíneket volt alkalmam a valóságban is megismerni. Rövidebb prózai műveim témáját egy-egy érzésből, hangulatból, színekből, illatokból merítem. Jártamban-keltemben figyelem az embereket, mozdulataikat, hanglejtésüket, és máris körvonalazódik a fejemben egy újabb novella szereplője. 2021 őszén csatlakoztam az Irodalmi Rádió alkotóközösségéhez, ez év novemberében jelent meg egy novellám (Lelki szemetes) az Irodalmi Rádió Szegény az ördög, mert nincsen neki lelke c. kötetében. Ettől kezdve az Irodalmi Rádió szinte valamennyi antológiájában olvashatók...
