víz vesz körül, jéghideg alvó csónakok a parton kikötött már az ősz csendesednek a hullámok megfagy a mólón az idő sirályok tánca messze forró nyarak...

Poe hollója kopogtatja ablakom Engedem, hogy repítsen az álmokon Túl az árnyakon, át az időtlenségbe A csillagtalan, örök feketeségbe… Lovecraft szelleme suhan át a szobán...

éjszaka van, csend honol gyertya pislákol az asztalon üres papírra mered a félhomály sárgás árny táncol végig a szobán minden alszik, hihetném ébren álmodó csupán...

fekete szalvétába csomagolom szívemet minden érzésemet mellé teszem összegyűrve, véresen a hideg szélbe eresztem darabokra tépve messze hajítom s beleüvöltöm összes bánatom. fekete lepellel takarom...

feneketlen sírgödör az élet mélyére hullanak  érzéseim vágyaim hervadó múlásként bomlanak üres semmivé mélyre temetve mindent földdel telik meg tüdőm utolsó leheletemmel lassan száll tova...

De jó volna holdnak lenni Csillagokkal keringőzni Csillagködös éjjeleken Csendes árnyként megpihennem… De jó volna füstként szállni Könnyű szélbe kapaszkodni Könnyű volna, mint az álom...

Ködszerűen telepszik rám az este Megbabonáz végtelen szépsége Halálról suttog a harmatos táj Ében fátylat terít szét bús árnyékán Táncra hívja a szél az álmodó...

Emlékezetből rajzolom le apámat,                 – fekete a szín, mit megfogok,                            lágy vonásokat lehel papírra a bánat,            halál veti rá helyettem az árnyékot.                Elképzelem őszes haját...

borúsan sóhajt fel a nyár július havának derekán alkonyatkor meg-megáll napszítta mezők határán tüzes nyilai az esővel káoszba borítják a felhőket szikrázó szélviharral söpörnek fülledt...

szürkületbe menvén az est leszáll, ködös messzeségeken suhan át, varjak károgását szenvedi a táj… halott leveleken lépked szívem, tompa esőtől reszkető lelkemet csendben temeti avarba...