„És remélj, mindig csak remélj
az Isten karjai, míg hozzád nem ér
S az elmaradt csodában reménykedj,
az is eljő,megozza majd a végkifejlet”

Így legyen!

Szeretettel: Rita

Akkor örömmel állapítom meg, hogy egyetértünk.

Szeretettel: Rita

„Fáj, hogy el kell engedjelek
De előbb-utóbb meg kell tennem
Hisz ezzel csak magamat teszem tönkre.”

Bizony fáj, nagyon tud fájni, ha el kell engednünk a szerelmünk. Viszont magadban gondolhatod, akkor is, ha elengedted, hogy hiányozni fogsz neki és vissza tér majd hozzád. Talán így könnyebb, ha él bennünk a remény.

Szeretettel: Rita

Igen, kedves Gábor a játékosság és a bohóckodás nem korfüggő. Addig jó, amig az ember „élni” képes, a szó minden pozitív értelmében.

Szeretettel: Rita

„mire a zápor eláll és felvirrad a napunk
Egy végtelenül könnyed
és végtelenül hihetetlen mozdulattal
aki kézfején tartja a világot
megszünteti ezt a hívságot (haszontalanságot)”

Jó lenne, én is vágynék rá.

Szeretettel: Rita

Kedves Gábor!

Tüneményesek voltak soraid. Igen, én is ismertem ezt a dalt, ahol ül egy rózsaszínű kádban az alkotó. jó, néha ott ülni és a valóságról megfeledkezni.

Örülök, hogy nem csak kedves hozzászólásaiddal, hanem saját alkotásoddal is jelen vagy.

Szeretettel: Rita

„S a lassan kelő ezüstfényű holddal
Szárnyaló álmok csillagként ragyognak.”

Nagyon szépen festetted le a szerelemittas nyarat.

Szeretettel: Rita

„Tudom, hogy te is mosolyogsz majd ezen
És egyszer csak újra megfogod a kezem”

Bízni kell abban, hogy így lesz. Egyszer mindenki kinővi a kamaszkorát.

Szeretettel: Rita

Egyetértünk.

Szeretettel: Rita

Nagyon szívesen.

Szeretettel: Rita