Így igaz, ahogy írod, a lélek kortalan és iszonyúan bosszantó, hogy a test halandó, legalább együtt öregednének, úgy könnyebb lenne elfogadni. Én például egyáltalán nem érzem magam nyolcvannak. Fogalmam sincs, hogy mennyinek, mert ez is változó. Ha az unokáimmal vagyok, akkor ugyanúgy tudok lelkesedni, örülni, nevetni, mint ők. Megjegyzem, hogy az unokáim is felnőttek, házasságban élő emberek, de azért hozzám képest mégiscsak fiatalok, de remekül megvagyok velük. Ha a nyugdíjas klubban vagyok, akkor úgy érzem, hozzájuk tartozom, de ott is vidámak vagyunk, szívesen énekelünk dalokat, keresünk fel szép helyeket, mint pl. a Zene Háza, az Uránia Filmszínház, a Róth Miksa emlékmúzeum, stb. Ha a tornacsoportban vagyok, akkor olyan középkorúnak vélem magam. Nagyon szeretek játszani, nevetne, zenét hallgatni, annak ütemére verni a tamtamot. Tehát még csak véletlenül sem a születéskori éveim számát érzem. Ez így most jó is, ezért nem várom a holnapot, a jövőt. A ma még az enyém. Még azon is gondolkodtam, hogy nekem is kellene egy hinta a kiskertembe, mert a hintás fotó a lányoméknél készült a dédunokám első áldozására voltam meghívva hozzájuk.
Tetszett a meséd. Én a saját cicám lennék, mert neki jó dolga van mellettem. Egyébként is cica lennék, de nem kivert, éhező, hanem olyan, akit szeretnek.
„Ezen kétdéseket feltenni nem lehet,
mert meggyalázza a költészetet”
Remek sorok. Mindenről lehet beszélni, csak az igazságról nem. Minden tolerálható, csak a család, haza- és békeszeretet lett titokszó. Mégis szólni kell, mert megölik az új nemzedéket a hamis szólamokkal.
Nagyon tetszettek a Te gondolataid. Ez a jó elmerengeni igaz volt az ifjú- és a középkori időszakomra, de a nyolcvan küszöbén már nem szeretnék azon merengeni, mikor esek le a lábamról, hogy fekvő betegként, vagy demensként folytatódik az életem. Már csak a jelenben szeretnék élni. Az adott napnak örülni, mert nem biztos, hogy lesz holnapom és ha lesz, akkor az se biztos, hogy örülni fogok neki. Mert az élet addig élet, amíg minőségi, a többi már csak vegetálás, amire nem is szeretnék gondolni.
Köszönöm az olvasást és azt is, hogy a saját műved is ide hoztad.
Már nagyon hiányoztál. Rég óta nem tettél fel semmit, örülök, hogy itt vagy újra és ilyen magvas véleményt fűztél a gondolataimhoz.
Igen. Valójában édesanyám halála után kezdtem írni, mert már nem tudtam hozzá menni, ami annyira hiányzott, hogy valamivel ezt az érzést pótolni kellett. Aztán rátaláltam a Holnap Magazinra, melynek évekig a tagja voltam. Ott akkor egy élénk közösség volt, többekkel még most is tartok kapcsolatot, ha csak annyit is, hogy a Facebookon meglátogatnak. Egyetértek Veled, jó kiírni, még ha csak magunknak is, viszont az önvád az szerintem más. Azzal bántani magunk folyamatosan, amin nem tudunk segíteni, felesleges. El kell gyászolnunk a bűneinket, de azt követően el is kell engednünk azokat, tudomásul véve, hogy nem vagyunk és soha nem is leszünk tökéletesek. A boldogtalanságunk nem segít semmin sem. Tanulni lehet az elkövetett hibákból/bűnökből, de folyamatosan ostorozni magunkat nem érdemes. Lehetnek rossz hangulataink – az is más, mint az önvád – de törekedni kell a jóra, a szépre, a békességre, a szeretetre, mert csak akkor tudjuk magunkat elfogadni és ha magunkat elfogadjuk a saját hibáinkkal, gyarlóságainkkal, akkor el tudunk fogadni másokat is.
„A pénz, a pénz, az Isten adta pénz
bárhonnan jön, csak szaglászd, csak nézd
Ha árulásért, hazugságért rakják a zsebedbe
A sátán erősne érzi magát, ez nagy szerencse”
Akinek a pénz az istene, annak nem számít sem haza, sem család, sem barát, pedig itt fogja hagyni, nem viheti magával. Az emléke is átok lesz, nem sajnálja senki, mert eladta a lelkét az ördögnek.
Kedves Gábor!
Így igaz, ahogy írod, a lélek kortalan és iszonyúan bosszantó, hogy a test halandó, legalább együtt öregednének, úgy könnyebb lenne elfogadni. Én például egyáltalán nem érzem magam nyolcvannak. Fogalmam sincs, hogy mennyinek, mert ez is változó. Ha az unokáimmal vagyok, akkor ugyanúgy tudok lelkesedni, örülni, nevetni, mint ők. Megjegyzem, hogy az unokáim is felnőttek, házasságban élő emberek, de azért hozzám képest mégiscsak fiatalok, de remekül megvagyok velük. Ha a nyugdíjas klubban vagyok, akkor úgy érzem, hozzájuk tartozom, de ott is vidámak vagyunk, szívesen énekelünk dalokat, keresünk fel szép helyeket, mint pl. a Zene Háza, az Uránia Filmszínház, a Róth Miksa emlékmúzeum, stb. Ha a tornacsoportban vagyok, akkor olyan középkorúnak vélem magam. Nagyon szeretek játszani, nevetne, zenét hallgatni, annak ütemére verni a tamtamot. Tehát még csak véletlenül sem a születéskori éveim számát érzem. Ez így most jó is, ezért nem várom a holnapot, a jövőt. A ma még az enyém. Még azon is gondolkodtam, hogy nekem is kellene egy hinta a kiskertembe, mert a hintás fotó a lányoméknél készült a dédunokám első áldozására voltam meghívva hozzájuk.
Szeretettel: Rita
Kedves Noémi!
Tetszett a meséd. Én a saját cicám lennék, mert neki jó dolga van mellettem. Egyébként is cica lennék, de nem kivert, éhező, hanem olyan, akit szeretnek.
Szeretettel: Rita
„Pirkadat jő, s a pillanatnyi csend
újult erővel győz, s fellélegzik a világ!”
Nagyon szép a versnek ez a befejező, megnyugtató mondata. Így legyen!
Szeretettel: Rita
„Beleveszni az éjszaka gyönyörű zenéjébe.
Ölelő karjaidban álomba zuhanni,”
Csodás érzés.
Szeretettel: Rita
„reményt és félelmet repíti a szárny,
kétféle érzés karöltve zuhan,
fény elől menekül a sötét árny.”
Remekül megfogtad mondandód lényegét.
Szeretettel: Rita
„Ezen kétdéseket feltenni nem lehet,
mert meggyalázza a költészetet”
Remek sorok. Mindenről lehet beszélni, csak az igazságról nem. Minden tolerálható, csak a család, haza- és békeszeretet lett titokszó. Mégis szólni kell, mert megölik az új nemzedéket a hamis szólamokkal.
Szeretettel: Rita
Kedves Gábor!
Nagyon tetszettek a Te gondolataid. Ez a jó elmerengeni igaz volt az ifjú- és a középkori időszakomra, de a nyolcvan küszöbén már nem szeretnék azon merengeni, mikor esek le a lábamról, hogy fekvő betegként, vagy demensként folytatódik az életem. Már csak a jelenben szeretnék élni. Az adott napnak örülni, mert nem biztos, hogy lesz holnapom és ha lesz, akkor az se biztos, hogy örülni fogok neki. Mert az élet addig élet, amíg minőségi, a többi már csak vegetálás, amire nem is szeretnék gondolni.
Köszönöm az olvasást és azt is, hogy a saját műved is ide hoztad.
Szeretettel: Rita
Kedves Gábor!
Köszönöm a látogatást és a kedves hozzászólást.
Szeretettel: Rita
Kedves Gábor!
Már nagyon hiányoztál. Rég óta nem tettél fel semmit, örülök, hogy itt vagy újra és ilyen magvas véleményt fűztél a gondolataimhoz.
Igen. Valójában édesanyám halála után kezdtem írni, mert már nem tudtam hozzá menni, ami annyira hiányzott, hogy valamivel ezt az érzést pótolni kellett. Aztán rátaláltam a Holnap Magazinra, melynek évekig a tagja voltam. Ott akkor egy élénk közösség volt, többekkel még most is tartok kapcsolatot, ha csak annyit is, hogy a Facebookon meglátogatnak. Egyetértek Veled, jó kiírni, még ha csak magunknak is, viszont az önvád az szerintem más. Azzal bántani magunk folyamatosan, amin nem tudunk segíteni, felesleges. El kell gyászolnunk a bűneinket, de azt követően el is kell engednünk azokat, tudomásul véve, hogy nem vagyunk és soha nem is leszünk tökéletesek. A boldogtalanságunk nem segít semmin sem. Tanulni lehet az elkövetett hibákból/bűnökből, de folyamatosan ostorozni magunkat nem érdemes. Lehetnek rossz hangulataink – az is más, mint az önvád – de törekedni kell a jóra, a szépre, a békességre, a szeretetre, mert csak akkor tudjuk magunkat elfogadni és ha magunkat elfogadjuk a saját hibáinkkal, gyarlóságainkkal, akkor el tudunk fogadni másokat is.
Szeretettel: Rita
„A pénz, a pénz, az Isten adta pénz
bárhonnan jön, csak szaglászd, csak nézd
Ha árulásért, hazugságért rakják a zsebedbe
A sátán erősne érzi magát, ez nagy szerencse”
Akinek a pénz az istene, annak nem számít sem haza, sem család, sem barát, pedig itt fogja hagyni, nem viheti magával. Az emléke is átok lesz, nem sajnálja senki, mert eladta a lelkét az ördögnek.
Szeretettel: Rita