Nyár van, ezer színben fürdik a város, Megrengetik hang- és fényrobbanások, S az utcákon hömpölygő emberhadak Egy falatnyi létért fejvesztve futnak. Hűs, sós tengerre szomjazik
A zene időtlen, úgy, mint a szerelem S a zene végtelen rezdül az éteren. A zene áttörő a milljom űrön át, A dallamoknak az éteren
Mese a szivárványos napernyőről Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyen innen, az Óperenciás-tengeren túl, volt egy óvoda, annak pedig Kikelet volt a neve, ahogyan
Csillagok közt bolyong a lélek, úttalan utakon keresgélek bolygót, kutat, holdakat vagy űrt, hol világlik csillámlón, mi idelenn már tovatűnt. És odafenn csillagok közt ölelkezik
A nagy völgy öléből árnyas út vezetett az út mentén virág mi nekünk nevetett. Estére értünk a a jeles bércre fel szép est mosolyában a
Rejtélyes, sötét éjszaka: Csillagok drámai színpada. Főszereplő, de nincs szava. A homályba veszve ragyog, És eltűnik, ha eljő a pirkadat. Részegen, bódultan táncol, Arcára
