Régen földi vándorok voltak az őseink,
Most csillagösvényről hallatszanak lépteik…
Ti már biz’ nem vagytok, leperegtek a napok,
De a mi szívünkben vagytok, eszünkbe juttok.

Ha én már nem leszek, akkor is peregnek a napok,
Rátok akkor még emlékeznek utódok… Ősapók!

De most még emlékezek én is a régi öregekre,
Kiket ezernyolcszázas évek végén szült a szüleje!
Ők voltak, az utolsó „emberi” nemzedék,
Azt, hogy emberek, őket soha nem feledék!

Ha én már nem leszek, akkor nem is lesz semmi, ami fájjon,
De nem tudom, hogy ettől még lesz-e béke szép magyar tájon.
Ezt akartátok Ti is, őseink, régi öregek,
És köztetek is voltak… nagy magyar fenegyerekek.

Ti is vándoroltatok, földi lét poklában, rétjén,
Ti is dolgoztatok mások, nagy földesurak földjén,
De látjátok-e, hogy az óta itt lent semmi nem változott?
Ad-e a mennybéli megnyugvást, hogy hoztátok áldozatot?

Modern ember azt hiszi, hogy nem, de igen!
Mindent csak nektek köszönhetünk, mert nincsen
Nélkületek semmi, még egy nagy, építő gondolat sem,
Mert minden a Ti eszmeiségetek talaján terem.

Ti még emberek voltatok és esténként beszélgettetek,
Borozgattatok, egymásnak anekdotákat meséltetek,
Mert akkor még volt anekdota, életeteket nem
Modernségben éltétek! Ez nem emberi élet, nem!

Rátok kell emlékeznünk, múltunkat dicsőítenünk,
Mert nektek köszönhetjük, hogy élünk, hogy megszülettünk.
Ti adtatok nekünk tudást, kenyeret
És átadtátok létet, emberséget!

Kinek van sírja, azok között térdelve,
Szememet sírva meresztem fel az égbe,
Hogy mivé lett ez a világ, mert elromlottak a nappalok!
Nincs, már ki ezen javítson? Kérdem én: hol vagytok Ősapók?

Az emlékezés csonkgyertyája ég, pislákol, mozgatja szellő…
Mondjátok Ősapók, lesz itt még rend, lesz itt még egyszer jobb jövő?
Az élet, a mindennapok, a modernség… minket úgy elcsigáz…
Mi itt mindannyi tudjuk, tőletek egy segítő mosoly… felráz!

A mi gyertyánk, kívánom, hogy továbbra is értetek égjen,
Ezzel is sugallom, hogy emléketek mindig… tovább éljen.
Ti mind elmentetek a földi létből, fel a kék menybe már,
Én bízok, hogy tovább emlékezünk, mint a zúgó tengerár!

Ha én már nem leszek, akkor is peregnek a nappalok,
Bízzunk, akkor is még emlékeznek utódok… Ősapók!

Vecsés, 2013. november 1. – Kustra Ferenc