Sziciliai kaland

Ma délután fotókat rendeztem. Régi tervem volt már, hogy rendet tegyek az albumokon kívüli képek között –  halogattam már legalább 10 éve – de most már nincs mentség: nyugdíjas lettem, erre is rá kell érnem!

Igen, a fotók! Visszaröpítenek a múltba, rátalálok a 90-es évek elején készült Szicíliai képekre is … istenem, Szicília! Tudnotok kell, hogy amikor megszűnt a vízumkötelezettség, mi éveken át a MÁV-tól kapott ingyenjegyekkel Olaszországot jártuk: négyszer 36 órára volt elég a szabadjegyen egy-egy ingyenes út, tehát ha jól gazdálkodtunk az idővel majd egy hetet ott tudtunk tölteni. Ezeken az utakon voltak véletlen találkozások, és új barátságok is köttettek: Monacoban például a magyar szó hallatán egy tatabányai család szólított meg bennünket – akik szintén  vasutas szabadjeggyel járták a világot. Danicáékkal a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Az út során vonaton aludtunk (mindig olyan célállomást választottunk az országon belül ahová legalább 6-7 órán át ment éjjel a vonat), aztán reggel csomagmegőrzőbe adtuk a három hátizsákot – melyből előtte jó magyar módjára megreggeliztünk: téli szalámit és „gyík”-húst (vagyis löncshúst) meg lekvárt, csupa olyasmit ami nem romlik meg pár nap alatt – és egész nap az utcákat jártuk. Este aztán újra „fülkefoglalás”: mivel az olasz vonatok fülkéi nem nyolc hanem hat személyesek – és ami fő – lenyitható ülésűek voltak – tehát ha jól „szétbazároltunk”, hogy ne legyen kedve másnak bejönni, akkor általában magunk aludtunk – akár egy három személyes franciaágyon…na jó, annyira azért nem volt kényelmes a fekhely, de ingyen volt!

Szóval így jutottunk el Szicíliába is: a fiam még csak fel sem ébredt az átkelésnél, mivel a vonat fülkéit és mozdonyát egyesével betolták egy hatalmas komp gyomrába, majd a szigetre érve összeállították és meg sem állt Palermóig. Misi ugyan próbálta ébresztgetni, hogy „gyere, nézd meg hogy megy a vonat a vízen”, de a válasza félálomban csak azt volt: „majd, máskor”! Csak zárójelben: akkor még nem sejtettük, de valóban lett „máskor” is, és három év múlva – útban az Etnához – már Ő is megnézte az átkelést.

Palermóba érve úgy emlékezem először a normann katedrálist néztük meg, majd Robi kívánságára, akit akkoriban nagyon érdekeltek a halottak és a temetkezési szokások, utunkat a corso Tüköry felé vettük (Tüköry Lajos a magyar szabadságharc főhadnagya, a török emigráció őrnagya, az olasz egyesítés ezredese volt, aki Garibaldi hívására vett részt a palermói csatában és hősi halált halt), melyen át eljutottunk a kapucinusok katakombáihoz.

Brrr… a katakombák! El tudtok képzelni egy helyet ahol egy pincerendszerben, hosszú – hosszú folyosókon át emberek alusszák örök álmukat? Ez a világ egyik legnagyobb múmiagyűjteménye! Koporsóban, vagy anélkül – felállítva a falak mentén, egy-egy sor drótkötéllel akadályozva meg hogy kibukjanak, vagy éppen úgy ahogy a kis Rosali alussza örök álmát: ez a kislány négy évesen hunyt el, és az üvegkoporsóban egy külön kőfülkében úgy van kiállítva, mintha csak aludna. Máig nem tudták megfejteni, milyen mumifikálási módot alkalmaztak kilencven évvel ezelőtt az ő esetében.

A fiúk természetesen fotóztak és videóztak legalább egy órán át – én pedig reszkettem. Higgyétek el, a palermoi katakombák a világ egyik legfélelmetesebb helye. Azt hiszem, a végén már kérleltem őket, hogy menjünk már föl a levegőre, mert nekem ebből nagyon elegem van, amikor hirtelen kialudt a villany, és hallottuk amint dörrenve becsapódik egy vasajtó! Köszönhetően annak, hogy olaszul egyetlen szót sem tudtunk, nem néztük meg kint a feliratot és a nyitvatartást. Valószínű, hogy a belépőjegyet osztó kis hölgy – aki nagyon „el volt foglalva” a barátjával mikor megérkeztünk –  megfeledkezhetett arról, hogy van bent valaki: ugyanis  rajtunk kívül mindössze egy család jött be az ajtón és ők hamarosan  távoztak is.

Rohanni kezdtünk az apró szellőzőablakok fényénél végig a folyosókon, találomra arra amerre a kijáratot sejtettük, és a vasajtóhoz érve teljes erőnkből dörömbölni kezdtünk. A zaj először nem járt eredménnyel, de később – számomra végtelennek tűnő percek múlva – nyikorogva nyílt a kapu, és ott állt egy világosbarna csuhás szerzetes, nyakában ébenfából faragott kereszttel. Megrendítő találkozás volt, szerintem ő is legalább olyan rémült volt mint mi! Kézzel – lábbal magyarázott, majd odavezetett bennünket a nyitva tartáshoz: déltől négy óráig zárva. „Szieszta, szieszta!” – magyarázta szegény, miután meggyőződött róla, hogy nem a halottak támadtak föl, mi pedig egy életre megtanultuk, hogy ha bemegyünk egy múzeumba előtte nézzük meg a nyitva tartást.

Holéczi Zsuzsa
Author: Holéczi Zsuzsa

Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, nyugdíjazásomig egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az Alföldön egy kis faluban születtem, ezután Kecskeméten éltem a férjemmel és fiammal, de egy szakmai kihívás miatt tizenhat évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot is kerestem,  előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő. Már a Középiskolai tanulmányaimat befejezve népművelés-könyvtár szakon szerettem volna továbbtanulni, de édesapám 17 éves koromban bekövetkezett halála után kereső nélkül maradt a család, ezért munkába álltam – és az évek során egyre messzebb kerültem ettől az elképzeléstől. Az irodalomszeretet és a jó fogalmazási készség persze megmaradt, és mindig jó szívvel gondolok a Középiskolai magyar tanáromra, Baltás Dánielre – illetve az ő osztálytalálkozónkon tett kijelentésére. “Bölcsész létemre az olyanok miatt volt érdemes magyart tanítani, mint  amilyen diák maga volt Zsuzsa “. Az egyetlen tantárgy amiből “dicséret” -tel érettségiztem  a magyar volt, és valahol a lelkem mélyén mindig készültem arra, hogy majd egyszer annál komolyabb “művet” is írok, mint a Macskaújságban közzétett 2 oldalas “nekrológom”. Kedvenc hetilapomat olvasva üzenet értékű volt számomra a Központi Médiaakadémia felhívása, mely szerint képzést indítanak írói ambíciókkal rendelkezők számára. Megosztva elképzelésemet...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

11 − = 2

Álomváró

Este van. Vár az ágy. Egy plüssmalac röfög. A tej is megalszik, falevél sem zörög. Pulóvert fon pók a sarokban. Gyere, bújjál ide gyorsan. Betakarlak,

Teljes bejegyzés »

Időutazás

A fűben pihenve néztem, mint játszik a fény, a levélmintás árnyék, és az akácillattól bódult sok pici lény a diófa alatt, békés bűvkörödben. Bőröd feszes

Teljes bejegyzés »
Uncategorized
Serfőző Attila

A titok

  Az út jégbordás hátába csontig vájó nehéz hideg kapaszkodott. Egy néptelen, kacskaringókkal ébren tartó úton a település benzinkútjához ért, s nyomban a mozgássérültek parkolására

Teljes bejegyzés »

Kézen fogott az Isten.

Hitemmé vált a talpam alatt Tévedésein kopott utam. Hajnalok pírján éjbe hasadt. Mégis, fénye szívemre zuhant.   Vesztett tegnapok sírásait Konokul újra kísértettem, Díszítve zörgető

Teljes bejegyzés »

Minek nevezzem…?

Minek nevezzem az álmot… mely szívembe mennyei fényt sugároz, mely az odaföntvalók földi mása, lényemnek vajúdása? Minek nevezzem az álmot… mely szerelmi lázt hoz, s

Teljes bejegyzés »