Vallomás az anyaságról

Vallomás az anyaságról

Amikor fiatalok vagyunk, és megérkezik az első gyermekünk, legtöbbünket többszörös teher alatt talál az esemény. Küzdelmeink középpontjában a hivatás, a megélhetés megszerzése vagy az otthon építése áll; nem is tudjuk, hogyan illesszük e tevékenységek közé a kis jövevényt, s kétségbeesetten törekszünk arra, hogy egyaránt kitűnő munkaerők, feleségek és anyák legyünk.

Fölnőttem egy világban, mely elvárta, hogy „emancipált”, képzett, erőszakos sikernő legyek; amazon a férfiak között, s e megfelelési kényszer közepette halkan sírdogált mellettem egy kis élet, szelíden próbálván megmutatni, hogy ő nem vár el tőlem az égvilágon semmit – éppen csak nem élhet nélkülem. Későn ismertem fel, hogy munkámban, mely szép volt és érdekes (sőt, szakmai és anyagi sikerek mákonyával marasztalt), bármely pillanatban százan a helyemre tudnak állni. Sok évnek kellett eltelnie, amíg világossá vált: mással nem pótolható egyedül a családom számára lehetek.

Munkába állásom első pillanatától presztízskérdés volt, hogy a legnagyobb odaadással és a legmagasabb színvonalon teljesítsek. Ahhoz még tapasztalatlan voltam, hogy föltegyem a kérdést: vajon a szakmai rang, a magasabb beosztás, a több fizetés a legfontosabb célom? Csak azt tudtam, hogy amikor első gyermekem megszületett, kudarcok sokaságát éltem át. Szerettem volna példás anya lenni úgy, hogy megbízható munkaerő maradjak. Mindezt egy nagyszerű, de rengeteget utazó férj, és a sok vidékre járással „megáldott” gyártásvezetői szakma mellett. Mérhetetlen szorongás telepedett az életemre amiatt, hogy egy-egy vidéki útról időben érkezem-e kislányomért a bölcsődébe, az óvodába, az iskolába, s idegeskedések és lelkifurdalások özönét éltem át, amikor egy-egy forgatás előtti napon megbetegedett a gyerek.

E kettős szorításban egyre halmozódtak a le- és elmaradások otthon, a munkahelyen és az életem minden területén. Egyre nőtt bennem az ingerültség, amiért hónapok óta nem volt időm találkozni a barátnőmmel, sem megnézni a rég kiválasztott filmet vagy meghallgatni a kedvenc lemezeimet, és ágyam mellett tizenegyre nőtt az elolvasandó könyvek száma. Valamint hetek, hónapok, évek (de néha úgy tűnt, a születésem) óta nem tudtam kialudni magam. Maradt az érzés, hogy kiheverhetetlenül fáradt vagyok, és sírni tudnék, annyira vágyom rá, hogy maradjon időm néha ölembe venni a lányomat, üldögélni télen a jó meleg szobában, bámulni a hóembert, amit együtt építettünk, és huszadszor is elénekelni vele, hogy „Kiskarácsony, nagykarácsony, kisült-e már a kalácsom?”.

A valóság azonban az volt, hogy éjféltájban, mielőtt ágyba zuhantunk, a papájával egy percig elandalodva néztük, ahogy alszik, és megcsodáltuk a szempilláin hintázó álomtündéreket. De mire ágyba kerültem, már az kísértett az agyamban, hogy szóltak a munkahelyemen: valami belső továbbképzésre is menni kellene…

Ekkoriban már sejtettem, hogy valami nincs jól a világban. Csak néztem március 8-án a szakszervezet hóvirágait az asztalomon, és tudtam, hogy ez nem nekem szól; erőfeszítéseim, szétszakadásom a család és a munkahely között – senkit sem érdekelnek. Hallgattam május első vasárnapján a média magasztalását az önzetlen anyákról, és tudtam, hogy csak a társadalom bizonygatja így saját magának, hogy milyen méltányos, mennyire igazságos. Egyre világosabban éreztem, hogy valami nagy, álszent képmutatás, jobb esetben tévedés áldozata vagyok.

Huszonkét, munkaviszonyban töltött év küszködése, az egészség többszöri megroppanása és egy családtag súlyos betegsége kellett ahhoz, hogy változtassak az életemen. Kiskamasz volt a leányunk, amikor kezelhetetlenné vált magas vérnyomásom miatt búcsút vettem szakmámtól, s megélhetésünk előteremtésének gondját férjem vállalta – majdnem biztosan neki köszönhetem, hogy élek még.

Döbbenetes tapasztalatokra tettünk szert ekkor. Igaz, anyagi helyzetünk szűkösebb lett, de az életünkön eluralkodott valami addig nem ismert nyugalom. Estére meleg, rend és vacsora várta az érkezőket, és végre maradt időnk beszélgetni, játszani. És láss csodát: otthonlétem negyedik hetében kezdett normalizálódni a vérnyomásom, és az elmúlt 27 évben egyszer sem vált újra kezelhetetlenné. A legnagyobb boldogság leányunk lelkesedése volt, mellyel otthon maradásomat fogadta. Álmunkban sem gondoltuk, hogy kiegyensúlyozott, mosolygós gyerekünk ennyire igényelte mamája jelenlétét, de valószínűleg megfogalmazni sem tudta még ezt a vágyát. Az ebéd melletti nagy beszélgetések tették lehetővé, hogy igazán megismerjük és elfogadjuk egymást. Ekkor születtek az alapjai annak a bensőséges viszonynak, mely átsegített bennünket a kamaszodás évein, és amelynek köszönhetően felnőttként is szép és felhőtlen a kapcsolatunk.

Amikor leányunk férjhez ment s elköltözött, végig kellett gondolnom, mit végeztem felnőttéveim alatt. Akkor már sok éve ápoltam anyósomat és szüleimet, s ebből az egészen más dimenzióból is különösen értékes jelzéseket kaptam. Összevethettem 22 év szakmai munkáját, a viszonylag jó fizetést és némi (el)ismertséget a 15 évnyi családi mindenességgel. Az egyik oldalon volt pár száz oktató- és kutatófilm, amelyeken olvasható ugyan a nevem, de amelyeket ma már nemigen néznek sehol. S amelyeknek helyettem bárki lehetett volna a gyártásvezetője! A munkámért lemondtam arról, hogy jól menedzseljem, sőt, hogy láthassam a gyermekem gyerekkorát.

Az egyik oldalon 22 év munkája, amelyből hosszú távon szinte semmi nem maradt, viszont hiányolt a gyerekem és tönkrement az egészségem. A másikon egy ma még (ma már) szokatlan életforma, amely szintén sok munkával járt, de megadta három nemzedék jó közérzetét.

Azt hiszem tehát, világszerte félreértették vagy félremagyarázták a nők önállóságra törekvését. Természetesen egyetértek azzal, hogy a nőknek is legyen joguk tanulni és a tehetségüket használni. A baj az, hogy kizárólag az anyaságot nem választhatják élethivatásul. Tehát egyedül az a munka nem adhat megélhetést, létbiztonságot nekik, amely feladatkör a legtermészetesebb számukra, s amellyel a legnagyobb szolgálatot teszik a társadalomnak is, mert a gyermeknevelés a következő nemzedék emberi minőségét alapozza meg. S mivel e tevékenységet ma nem tekintik egyenrangúnak bármely más munkával, a nők mindennek mondhatók, csak egyenjogúnak nem!

Nőszervezetek gyakran bizonygatják, mennyire fontos, hogy a női érzékenység jelen legyen a politikában, ezért szorgalmazni kell, hogy a nők minél nagyobb számban foglalják el a legmagasabb pozíciókat. Hallgatom a művelt, okos, szép és a legjobb szándéktól vezetett hölgyeket, és úgy gondolom, csak részben van igazuk. Mert az egyenjogúság a tanuláshoz, a munkához, a választáshoz való jog terén a világ egyes részein még nem valósult meg, és valóban küzdeni kell érte. De nem kerülhetem meg a gondolatot, hogy amíg konferenciákon harcolnak mindenféle jogokért, addig gyermekeiket valószínűleg bébiszitter vigyázza, lakásukat takarítónő teszi rendbe, családjuknak talán szakácsnő főz, mosodában mossák a szennyest, kertész tartja rendben a kertjüket, és ápolónő gondozza a nagymamát. És valamennyi alkalmazott megkapja a munkájáért a fizetést!

Egyedül az anyáknak nem adatik meg a családjuk érdekében végzett ezerféle „szakma” gyakorlásáért, a saját munka után, saját jogon járó megélhetés. Miféle egyenjogúság az, amely csak akkor tekinti értékesnek e munkát, ha nem a családban végzi az ember? Meggyőződésem, hogy nincs az a magas beosztás vagy politikai hatalom, amelynek birtokában a nő hatékonyabban tudná női mivoltának legjobb vonásait az emberiség javára fordítani, mint azáltal, hogy e tulajdonságokat a gyermekeibe oltja, és őrizgeti, formálgatja őket. Úgy hiszem, a neveletlen nemzedékek sokasodása miatt az emberiség akkora bajba sodródott, hogy ma már nemzetek sorsa múlik azon, hogy igényesek, érzékenyek és intelligensek legyenek az utánunk következők.

Lépten-nyomon vetélytársakká teszik a nőket és a férfiakat, pedig mindkét nemnek megvan a maga hivatása, és ebből a csodálatos különbözőségből fakad, hogy csak ketten együtt alkotnak egészet. Ehhez pedig – megbecsülve a más hivatást választó nőket – azt hiszem, továbbra is a férfinak kell a tüzet meggyújtani, vadászni és harcolni (ha arra van szükség), az asszonynak pedig nevelni a gyermekeket, őrizni az otthon és a lélek melegét, táplálva, életben tartva a férfi által támasztott tüzet.

Bevallom nektek, Kedveseim, hogy ha elölről kezdhetném, e felismerések birtokában másképp élném le az életemet. De ma már nem tehetek mást, csak elmondhatom. Ezért e vallomás.

Nádasi Katalin
Author: Nádasi Katalin

Nádasi Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Későn kezdtem írni. Oktató- és kutatófilm műfajban, bő két évtizednyi szenvedéllyel és elhivatottsággal végzett film gyártásvezetői, majd stúdióvezetői munka után, az élet úgy hozta, hogy egyik szülőnk betegsége miatt a következő két évtizedet otthoni betegápolással töltöttem. Bevallom, voltak kétségeim, hogy egy ilyen pörgős és változatos, mondhatnám rumlis tevékenység után, bírom-e majd ezt az otthoni bezártságban zajló munkát. Életem egyik legérdekesebb tapasztalata, hogy ebben a létformában, melytől sokan falkórságot kapnak, számomra kinyílt a világ. Hónapokkal az átállás után érzékeltem, hogy amíg a szakmámban dolgoztam, teljes agykapacitásomat kitöltötte a sok érdekes feladat, majd otthon a családért végzett másfajta feladatrengeteg. A család számomra mindig is a legfontosabb értéket képviselte, de ez alatt a beteg mellett töltött, több mint másfél évtized alatt ébredtem rá, hogy a családi feladatok nagy része fizikai elfoglaltság, melyek közben az ember agya remekül tud szellemi munkát végezni, sokkal jobban, mint a munkahelyi tevékenység idején, amikor az utolsó másodpercem is programozva volt. Boldog meglepetéssel vettem észre, hogy mennyi minden érdekel, hogy véleményem van a világ dolgairól, és hogy szívesen gondolom végig az élet különös eseményeit. Korábban egyszerűen el sem jutottam idáig, mert soha semmire nem volt elegendő időm. S ez még csak a kérdés...

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Tűnj el fájdalom!!!

Tűnj el fájdalom Author: Mahler-Fürj Katalin Mahler-Fürj Katalin vagyok, Gyomán születtem 1976-ban. Versek írásával 15 éves korom óta foglalkozom, mely számomra nemcsak önkifejeződés, hanem varázslat

Teljes bejegyzés »

Az asztal

Az asztal   A belső előszobában állt. Mélybarna és csendes volt, nem percegett benne szú, eresztékei sem nyikorogtak. Lekerekített lapjával sosem veszélyeztette a gyerekek biztonságát.

Teljes bejegyzés »

Látom

Látom Author: Mahler-Fürj Katalin Mahler-Fürj Katalin vagyok, Gyomán születtem 1976-ban. Versek írásával 15 éves korom óta foglalkozom, mely számomra nemcsak önkifejeződés, hanem varázslat is. 2000-ben

Teljes bejegyzés »

Különös sors

KÜLÖNÖS SORS   Őszi szürkület ereszkedik a tájra. Az enyészet hava épp csak beköszöntött, máris úgy érzik alattvalói, hogy tán el sem jő most a

Teljes bejegyzés »

Kanári

– Apa, tedd be az egész csomag papír zsebkendőt a táskádba, ne csak azt a néhány darabot. Szükséged lehet rájuk, hiszen folyik az orrod. A

Teljes bejegyzés »
Versek
Bora Ildikó

Novemberi rózsa

Szirmod sárguló levélszőnyegre pereg már, Hervadó bársonyán fagyhálót sző a köd, Nyári nap fénye, hajdani éked tűnő árny, Bimbózó léted emléke visszaköszön. Felemelt fejjel dacolsz

Teljes bejegyzés »