A szabópult óriási volt, akár több kisgyermek is elfért benne. Miközben apu vasalt vagy ruhát szabott, a kislány eltűnt délelőtt a mélyén, egy másik világban játszott. Nem voltak drága játékai, bababútorai; díszes pralinés és csokis dobozokból rendezte be a királylány fényűző lakosztályát, miközben a konyhából érezni lehetett a készülő ebéd ínycsiklandó illatát. Sok maradék anyag, színes bélésmaradékok fényes selyme segítette az illúziót, a babaruhák változatosságát is a maradékból varrt anyagok adták.
Azonban egy különös délelőtt emléke örökre megmaradt.
Apu nem volt otthon, anyu vasalt a kisebb vasalóval, nem döngött a nehéz szabóvasaló. Szólt a rádió, sütött kint a tavaszi nap. A rádióból izgatott hangfoszlányok kavarogtak a pult mélyébe. A kislány előbújt mesebarlangjából. Anyu abbahagyta a vasalást, figyelt, majd sírva fakadt
- Nem akarok megint a bombázások miatt a pincébe bújni, miért nem tudnak békében élni? – borult rá a vasalóvászonra.
A kislánynak eszébe jutott a pince. Amikor fáért mentek le a harmadik emeletről a hatalmas, gangos budai bérház pincerendszerébe, akkor mesélte apu, hogy ott a háború alatt a bombázások miatt óvóhelyeket alakítottak ki és a ház lakói ott tengették napjaikat.
- Most mi lesz vele? Miért kellett neki önkéntesnek jelentkezni? Elviszik és ki tudja, visszatér-e? – zokogta anyu.
A kislány már teljesen összezavarodott. Tudta, hogy bátyja katonának állt, noha gyerekkori szívritmuszavara miatt felmentették, de önkéntes lett. Milyen unalmas lehet hetekig kuksolni abban a rideg, hideg pincében. Mit fog ő ott játszani? Le fogják bombázni a birodalmát, mi lesz a királylánnyal. Nem szólt semmit, fogta a babáját és a legszebb ruhákat és csokis dobozokat és gondosan csomagolni kezdett. Már majdnem végzett, amikor fiatalabbik bátyja megkérdezte:
- Hát te mit művelsz itt? Utazol?
- Dehogy! Megyünk a pincébe! Háború lesz! Anyu mondta.
- Minek a baba? Mit képzelsz, hogy ott játékokra lesz szükséged? Hogy lehetsz ilyen buta!
A kislány tétován álldogálva szorongatta a bőröndjét, anyu sírt, nem szólt semmit, a tavaszi nap ragyogott be az ablakon, a rádió harsogott és senki nem mondta meg, mit tegyen. A pult mélye sem nyújtott többé menedéket.
1968-at írtak….
Author: Petres Katalin
Petres Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. 1959 április 5-én születtem, Budapesten. Budán nőttem fel, társbérletben nagyon egyszerű család legkisebb, harmadik gyermekeként. Alsó tagozatos koromban megkérdezte az osztályfőnököm, bizonyára egy felmérés kapcsán, hány könyvünk van otthon, én akkor 11-ről számolhattam be az iskolai tankönyveket kivéve. Viszont jártam könyvtárba, csodálatos tanáraim is voltak. Dr. Kolta Rezsőné, Magdi néni varázsolt el az irodalom birodalmában általános iskolás koromban. Muhi Lászlóné, Zsuzsa néni, középiskolai magyar és történelem tanárom, aki egyben a Kossuth Lajos Közgazdasági Szakközépiskola akkori könyvtárosa is volt, segített eligazodnom e csodálatos világban. Tulajdonképpen szellemi édesanyám lett. A közgazdasági szakközépiskolát szüleim kérésére végeztem el, de az első pillanattól kezdve magyar-történelem szakra készültem. A tanárképzőt 1982-ben fejeztem be, egy év tanítás után megszülettek fiaim, sokáig voltam otthon. Fél állásban a 90-es évek elején még tanítottam eredeti tárgyaimat, majd angol nyelvvizsgám és angol tanár hiány miatt át kellett térnem a nyelvtanításra. Ezért elvégeztem az ELTE-n a másoddiplomás nyelvtanári szakot. 2000-ben középiskolába sodort a sors, ezért a Károli Gáspár Egyetem kétéves kiegészítőjével koronáztam meg 2006-8 között tanulmányaimat, de csak 2012-ben fejeztem be a diplomamunkámat, ezért szinte „friss” diplomás vagyok túl az ötven évemen. Jelenleg a Budai Középiskolában angolt tanítok több, mint tíz éve. Kamaszkorban kezdtem verseket írni,...