Októberi virradatra

Az októberi virradatra

 

Akkor,

az októberi virradatkor

akkor megnyíltak az egek,

oszlottak sötét fellegek.

Örültünk a felkelő napnak,

rab lelkek új erőre kaptak,

örültünk a friss levegőnek,

gyermekeink hősökké nőnek.

Szívben remény, kezünkben fegyver,

újra emberré lett az ember,

s most valóban fényes szellők fújtak,

rabtartóink barlangba bújtak,

s hittük, hogy sose térnek vissza,

forradalmunk szent volt és tiszta.

Egész világ harcunk csodálta,

ahogy a srác tank útját állta,

s a magyar tudta magát magyarnak,

testvérek mind, s egyet akarnak,

s hittük, nem leszünk többé gyarmat.

Megrészegülve jártunk, keltünk,

s lobogóként szárnyalt a lelkünk.

Haza és nép egymásra leltek,

magyarrá lenni újra mertek.

Mivel szükség volt kardra, karra,

esküdtünk a Talpra magyarra

-bár mindig áldozattá váltunk-

Száz év múltán is talpra álltunk.

Varázsa lett a magyar szónak,

s nem csúfoltak magyarkodónak.

Igaz ügyért omlott a vérünk,

s hittük, hogy másként, s másképp élünk.

Kirakatok  szilánkká lőve,

s nem hiányzott semmi belőle.

Tereken sírok domborodtak,

alattuk hősök, szent halottak,

anyák borultak rájuk sírva,

s krizantémeső hullt a sírra.

S újra kezdték a megmaradtak,

sebet osztottak, sebet kaptak,

szemből, sebből könny, vér szivárgott,

s álmodtunk egy szép, új világot.

Magyar magyarban testvért látott,

és Nagy Imre is lelket váltott.

Mind hitte, vele egy a másik,

Maléterek és Szabó bácsik.

Tudtuk, a szörny ugrásra készül,

tudta  mind”, mi jut osztályrészül.

Érezte, tudni nem akarta,

rózsaszín köd szemünk takarta,

álmunk, hitünk égbe repített,

és Európa nem segített.

S vak gyűlölet szervezte őket,

az újabb muszkavezetőket.

Csontjainkon győzelmi ének,

és vége lett egy szép regének..

Felhőkbe fúlt a tiszta égbolt,,

s mégis igaz volt, s csodaszép volt.