Az októberi virradatra
Akkor,
az októberi virradatkor
akkor megnyíltak az egek,
oszlottak sötét fellegek.
Örültünk a felkelő napnak,
rab lelkek új erőre kaptak,
örültünk a friss levegőnek,
gyermekeink hősökké nőnek.
Szívben remény, kezünkben fegyver,
újra emberré lett az ember,
s most valóban fényes szellők fújtak,
rabtartóink barlangba bújtak,
s hittük, hogy sose térnek vissza,
forradalmunk szent volt és tiszta.
Egész világ harcunk csodálta,
ahogy a srác tank útját állta,
s a magyar tudta magát magyarnak,
testvérek mind, s egyet akarnak,
s hittük, nem leszünk többé gyarmat.
Megrészegülve jártunk, keltünk,
s lobogóként szárnyalt a lelkünk.
Haza és nép egymásra leltek,
magyarrá lenni újra mertek.
Mivel szükség volt kardra, karra,
esküdtünk a Talpra magyarra
-bár mindig áldozattá váltunk-
Száz év múltán is talpra álltunk.
Varázsa lett a magyar szónak,
s nem csúfoltak magyarkodónak.
Igaz ügyért omlott a vérünk,
s hittük, hogy másként, s másképp élünk.
Kirakatok szilánkká lőve,
s nem hiányzott semmi belőle.
Tereken sírok domborodtak,
alattuk hősök, szent halottak,
anyák borultak rájuk sírva,
s krizantémeső hullt a sírra.
S újra kezdték a megmaradtak,
sebet osztottak, sebet kaptak,
szemből, sebből könny, vér szivárgott,
s álmodtunk egy szép, új világot.
Magyar magyarban testvért látott,
és Nagy Imre is lelket váltott.
Mind hitte, vele egy a másik,
Maléterek és Szabó bácsik.
Tudtuk, a szörny ugrásra készül,
tudta mind”, mi jut osztályrészül.
Érezte, tudni nem akarta,
rózsaszín köd szemünk takarta,
álmunk, hitünk égbe repített,
és Európa nem segített.
S vak gyűlölet szervezte őket,
az újabb muszkavezetőket.
Csontjainkon győzelmi ének,
és vége lett egy szép regének..
Felhőkbe fúlt a tiszta égbolt,,
s mégis igaz volt, s csodaszép volt.
Author: Fekete Zoltán
Fekete Zoltán az Irodalmi Rádió szerzője. Nyugdíjas, magyar-történelem szakos középiskolai tanár vagyok. Sajóhídvégen születtem 1935. február 4-én. Szüleim földművesek voltak, 12 kataszter holdon gazdálkodtak. Az elemi iskola négy alsó osztályát Sajóhídvégen végeztem, a négy felsőt (akkor már általános iskolát) Sárospatakon, ahol osztálytársam volt Lázár István, a Kiált patak vára című könyv szerzője és Gömöri György, a Quasimodo költői verseny első nyertese. A gimnázium 4 osztályát Miskolcon a Lévay József – később Mikszáth Kálmán – diákjaként végeztem, itt érettségiztem 1953-ban. Tanítói képesítést 1955-ben szereztem, addig segédkönyvelőként, illetve 1954. december 1-től képesítés nélküli nevelőként dolgoztam Ónodon, továbbá Sajóhídvégen. 1963-ban levelező tagozaton elvégeztem magyar-történelem szakon Egerben a Pedagógiai Főiskolát, majd két évvel később Debrecenben történelem szakon az egyetemet. Ugyanebben az évben házasodtam. A fiam magyar-történelem-angol-német szakos középiskolai tanár, jogi egyetemet is végzett, a nagyobbik lányom szintén magyar-történelem tagozatos tanár, kisebbik lányom jogot végzett. Feleségem földrajz-rajz szakos általános iskolai tanár. Vidéki iskolákban tanítottam: Kesznyétenben, Girincsen. Hernádnémetiben majd Miskolcon a 19. sz. és a 22. sz. Ipari Szakközépiskolában, mely később Kós Károly Építőipari Szakközépiskola néven működött. Itt aktív tanárként 20 évet dolgoztam, majd óraadóként még hat évet. Innen mentem nyugdíjba 1995-ben. Verseket írni Sárospatakon kezdtem már 10 éves koromban. Tizenhárom éves voltam, mikor Sárospatakon a...
Egy válasz
Nagyon tetszik, hogy végig többes szám első személyben szól. Erősíti a nemzettudatot.
Nem lelkes hangú, inkább csendes vissza- és megemlékezés. De mégis van benne példaképként elénk állítás. Az is jól sikerült, hogy nem sugároz erős nacionalizmust. Bármely nemzet, bármely nemzet tagja rokonszenvezhet a benne foglalt eszmékkel. Kicsit emlékeztet a régi nagy hazafiság korára.