Egy vacogtatóan hideg decemberi reggelen Pömi, az őzike éppen azon törte a kobakját, hová húzódhatna barátaival együtt a téli szél, no meg a turisták által hátrahagyott hatalmas szemétkupacok elől, amikor talált egy szórólapot. Kíváncsian elolvasta, majd vidoran felkiáltott:
– Megvan! Pont erre van szükségünk! Be kell szereznünk egy mobilházat! Meleg, tiszta, kényelmes és tele van élelemmel! Nézzétek csak meg a képeket!
A többi állat érdeklődve nézte a szórólap színes képeit. Bólogattak.
– És honnan szerezzük be ezt a valamit? – kérdezte Csini, a nyuszi.
– Az erdő és a város között van egy pont ilyen. Csak egyszerűen eltoljuk onnan, ide!
Az állatok nagyon fellelkesültek. Persze nem volt könnyű dolguk: egy mobilházat több kilométeren át húzni-vonni, nagyon nehéz feladat, még akkor is, ha azt száz állat végzi.
Másnap reggel Alfonz úr, a mobilház tulajdonosa fütyörészve tartott a háza felé. A testvérénél töltötte az éjszakát, és a hideg időben alig várta, hogy végre hazaérjen, vegyen egy forró fürdőt és elnyúljon a pamlagon. Képzelhetitek, mennyire meglepődött, amikor nem találta a házát.
– Sok mindent elhagytam már életemben – motyogta -, de a házamat még soha!
Ekkor vette észre a seregnyi mancs- és lábnyomot. Kapizsgálni kezdte, hogy mi is történt. A nyomokat követve eljutott az erdő közepén lévő tisztáshoz. Amikor belépett az ajtón, nem mindennapi látvány fogadta:
A fogason hóbaglyok lógtak, a szekrények polcain és a fiókokban nyuszik, nyestek, nyusztok és görények heverésztek, a csillárokban csókák ücsörögtek. A könyvespolcon 30 pocok lapult ABC sorrendben (Aladártól Zebulonig), a bárszekrényben egy félrészeg menyét csuklott, teljesen részeg férje az asztalon táncolt. A szőnyegnek egy félig szunyókáló medve vallott épp szerelmet, egy aranysakál a lábtörlőt csókolgatta. A fürdőben sem volt jobb a helyzet. A WC-csészében egy vadkacsa pancsolt, a kádban vidrák virgonckodtak, a mosdókagylóban egy kormorán aludt, a mosógépbe pedig egy mosómedve vackolta be magát. A franciaágyon egy szarvas durmolt, a kanapén két őz horkolt, szanaszét szórva ágak, széna és föld…
– Tűnés a házamból! Kifelé! Mindenki! – ordította Alfréd úr magából kikelve.
Az állatok szófogadóan elhordták a bundájukat és a tollazatukat, illetve a bőrüket és a páncéljukat. Golyhó, az alvajáró maci még most sem tért magához, csukott szemmel, angyali mosollyal a száján, egy kispárnát szorosan átölelve cammogott ki a szabadba. Alfréd úr gyorsan megszervezte a mobilház hazajuttatását, az állatok pedig egy kupacban, elkeseredve ücsörögtek a tisztás közepén.
Ekkor Pöminek újabb ötlete támadt:
– Építsünk egy igazi házat! Ami csak a miénk! Amit nem lehet elvonszolni innen!
A többiek egyetértően hümmögtek, és nekifogtak. A szarkák kiválasztották a megfelelő fákat, a hódok pedig kivágták és méretre rágcsálták azokat. Pömi és az álomszuszék Golyhó a tisztás közepére hordták az elemeket, melyeket a görények, pockok és madarak a helyükre illesztettek, rögzítetek. A vakolatot a nyuszik a tappancsaikkal, a menyétek pedig a farkukkal vitték fel a falakra. Amikor kész lett, betódultak mindannyian. A hely azonban szűkösnek bizonyult. Az állatok veszekedtek, lökdösődtek, torzsalkodtak. Pömi aggódva figyelte társait:
– Ki kell békítenem őket, rendet kell teremtenem. Talán ha elterelném a figyelmüket… – gondolta. Azután már meg is született az újabb briliáns ötlet:
– Készítsünk karácsonyfát!
Az állatok újabb kemény munkába kezdtek. A hódok szereztek egy fenyőt, amit Pömiék bevonszoltak a házba, és az összes állat közreműködésével feldíszítették. Hogy mivel? Azokkal a „díszekkel”, amit Priusz, a szarka, és Enyves, a mosómedve szerzett be az erdőben szanaszét heverő szemétből, ritka igényes ízlésről téve tanúbizonyságot.
Amikor elkészült a fa, az állatok megilletődötten nézték. Mindenkinek más tetszett a legjobban: Snapszi görényt az üres sörösdobozok és konzervek fémes csillogása nyűgözte le, Sutyi, a hód a boaként körbe-körbetekeredő krumplihéjat csodálta, Zsömi pocok az ágvégeken csüngő banán és narancshéjak lelkes rajongója volt, Csini pedig közölte, hogy a csúcsdíszként pompázó színes reklámzacskónál életében nem látott még szebbet. Ágotának, a szarvasnak annyira tetszett a karácsonyfa, hogy kérésére fűszálakat ragasztottak az agancsára, majd őt is feldíszítették, különösen a teafilterek és a papír zsebkendők mutattak jól az agancsain.
Toprongy, a csóka úgy gondolta, kihasználja az ünnepi hangulatot. A mobilházból elcsent villogót magára aggatva a karácsonyfa felé repült, és zengő hangon megszólalt:
– Angyalka vagyok!
– Hú, de ronda angyalka vagy! – állapította meg Pömi.
– Az nem lehet. Az angyalkák szépek. Nagyon szépek – duzzogott Toprongy.
– Te kivétel vagy! – ebben nagy volt az egyetértés.
Toprongy arca felragyogott:
– Tehát elhiszitek, hogy angyalka vagyok? Egy csúnya angyalka?
– Igen – bólogattak az állatok.
Toprongy nagyon boldog volt. Énekelni kezdett. De megdobálták, ezért inkább méltóságteljesen villogva visszavonult.
Kopogtatás hallatszott.
– Valaki biztosan be akar pofátlanodni közénk! – mondta Pömi dühösen. – Elküldöm!
Kinyitotta az ajtót. Henriett, a hófehér hermelin állt a ház előtt.
– Bocsáss meg Pömi, hogy zavarok, de annyira hideg, szeles éjszaka várható…- mondta, halkan, szelíden.
– Te nem jöhetsz be! Nem segítettél megépíteni a házat, úgyhogy maradj csak kint! – harsogta dölyfösen Pömi. A háta mögött a többi állat is helyeslően mormogott. Henriett szomorúan lehorgasztotta a fejét és megfordult.
– Igazatok van. Bocsánat. Majd keresek egy szélcsendes helyet, ahol világra hozhatom a kicsinyemet…
– Kérlek ne menj el! – Pömi egyetlen ugrással Henriett mellett termett. – Átadom a helyem! Jó lesz nekem kint is. Neked és a kicsinek most sokkal nagyobb szükségetek van a melegre.
Henriett mosolyogva, óvatosan belépett a házba. A többiek a karácsonyfa alatt készítettek neki vackot, minden kívánságát lesték. Néhány óra múlva megszületett Henriett gyönyörű kisfia: Hópehely, a hermelin herceg. Mindenki meghatottan nézte a kis jövevényt. Pömi ekkor jött rá, hogy a többiek már nem veszekednek, csodálatos módon mindenki kényelmesen elhelyezkedett, megtalálta a helyét.
– Hogyan is hálálhatnám meg nektek a kedvességeteket? Bárcsak én is segíteni tudnék valamiben! – mondta elérzékenyülve Henriett.
– Már segítettél – válaszolta Pömi. – Tudod, mi építettünk egy házat fából. Te pedig varázsoltál belőle egy otthont. Egy otthont, ahol sok jó állat kis helyen is elfér, és ami tele van szeretettel…
Author: Kurucz Tímea
Kurucz Tímea az Irodalmi Rádió szerzője. Született: 1978 Lakhelye: Budapest Időközönként előfordul velem, hogy mesét írok. Ilyenkor egy párhuzamos valóság nyílik meg előttem. Egy átformált univerzum, ahol a kicsit sem tökéletes, de nagyon is szerethető állatok, manók és tündérek szerves részei az emberi világnak, azon – szándékosan vagy éppen szándékaik ellenére – javítanak egy kicsit. Ezek a figurák ajándékozzák nekem az alkotás/együtt-alkotás örömét: meséim szereplői velem együtt türelmetlenül arra várnak, hogy a kisfiam (és minél több gyermek) megismerje és megszeresse őket, édesapám rajzai által pedig látható alakot öltsenek.
