Kovács Éva: A nagy futás

1957. január hó végén üzenetet kaptam a miskolci Zrínyi Ilona Leánygimnáziumból, hogy február 4-e az utolsó nap, amikor letehetem a magánvizsgáimat. A gimnáziumban második osztályba jártam. 1956 őszén édesanyámat megműtötték és akkor nem járhattam tovább az iskolába, így magántanulóként szerepeltem a diákok között.
Ősszel otthon volt rám szüksége édesapámnak. Falun laktunk, volt 10 hold földünk, 2 tehenünk, sertések, tyúkok, kacsák, libák. Az őszi betakarítási munkákban is szükség volt rám. Krumpli ásás, kukoricatörés, fosztás, szárvágás, napraforgó cséplés, stb. Ez még 2 embernek is nagyon sok volt. Reggelente tehénfejéssel, malac, baromfi etetéssel kezdtem. Majd egyszerű reggeli, s folytattuk a határban a munkát.
Délben gyors ebédfőzés a sparhelten, mert akkor még nem volt a faluban sem villany, sem víz, sem gáz. Az egész falu ősi módon élt. Ez nagyon sok kézi munkát jelentett. Napközben még bírtam is. Engem főleg az esti munkák fárasztottak ki. Este fejés, jószágok etetése, vacsora, majd kukorica fosztás petróleumlámpa mellett, vagy napraforgó cséplés sokszor este 10 óráig.
Tizenöt éves voltam. Tanulni kellett volna. Mikor?
Mindezek után, még sokszor leültem a nyári konyha asztalán levő kis petróleumlámpa mellé egy-egy gimnazista tankönyvvel, de sajnos 10 perc múlva már aludtam is.
Ahogy teltek a hetek egyre jobban bántott a lelkiismeret. Úgy éreztem, legalább el kellene olvasnom! De csak aludtam, s már keltem is fel reggelit készíteni, tehenet fejni, etetni az apró jószágokat, s mentem a „dologra”. A kukorica törésén már túl voltunk, de ott volt minden a nyakamon. Édesanyámat megoperálták, s már otthon gyógyulgatott. Apukám vállát pedig a határban végzendő munka nyomta. Itt volt az őszi szántás ideje.
1956 októbere kicsit másfelé nyitotta ki otthon is a kapukat. Kaptam egy tüdőgyulladást, amit nagyon nehezen éltem túl, de azért sikerült felgyógyulnom. S most, 1957 január végén itt az üzenet, le kell vizsgáznom a félévi anyagból. Szerencsére a vonat bérletet már megvettük, így nagy izgalommal keltem fel február 4-én reggel 5 órakor.
Anyukám már ébren volt. Már megrakta a sparheltben a tüzet, teát főzött, még egy kis rántottát is kaptam.
Gyors reggelizés, majd felvettem az iskolaköpenyt. Fél éve nem volt rajtam. Odakint esik az eső. Anyukám ideadja a két számmal nagyobb gumicsizmáját. Egyszerű gumicsizma, kapca is kell hozzá. Én nem akarom felvenni, de ő azt mondta most szükség van rá, esik az eső, olvad a hó, megenyhült az idő.
– Ne gondolkozz már, siess! Elkésel. Tessék, itt a zsíros kenyér, tedd el ebédre.
Felveszem a lódenkabátomat, egy sállal körbetekerem a fejemet és a nyakamat, majd egy ócska esernyővel és a kézi iskolatáskámmal elindulok, mert már ¾ 6 van.
Az utcákon a házak még sötétek, csak a hó világít egy kicsit.
Az állomás Hejőszalontán volt, kb. 2 km távolságra. Először átmentem a falunkon, majd egy legelőre értem, ahol kitaposott gyalogút vezetett egy határ részig, s ott is menni kellett még vagy fél kilométert.
Arra nem számítottam, hogy az olvadástól víztömeg keletkezett a legelőn, ahol nem tudtam átmenni. Más megoldást nem láttam, mint gyorsan megfordultam és kifutottam az országútra, amely szintén elvezetett az állomásra, de így hosszabb volt az út. Nemsokára hallottam egy vonatfüttyöt, ami Hejőpapi irányából jött, közeledett a vonatom.
Én pedig futottam. Futottam, ahogy csak bírtam. Már közel voltam az állomáshoz, vagy 50 méter volt már csak hátra, amikor a vonat elhúzott mellettem és beállt az állomásra. Kevés utas lévén már indították is, pedig már csak 10 m távolságra voltam, de nem láttak. Én pedig ott maradtam.
Rémes érzés volt. Most mit tegyek? Segíts meg Istenem! – sóhajtottam.
Hirtelen eszembe jutott, hogy fél óra múlva Hejőkeresztúrba, a szomszéd falu állomására jön egy másik, Miskolcra közlekedő vonat, melyet Leninvárosból (most Tiszaújváros) indítanak. Egy percig sem gondolkoztam, a síneken futottam tovább az egyre távolodó vonat után. Muszáj volt a síneken menni, mert oldalt nagy volt a hó. Tudtam, hogy fél óra alatt le tudok futni 4 km-t. Arra viszont nem számítottam, hogy a sín talpfái között ez nem olyan egyszerű, mint a sima úton.
10 perc múlva már nagyon elfáradtam. Szerencsére az eső már elállt, helyette gyenge szél fújt a nyéki hegyek fölül.
Én pedig futottam és futottam. Egyszer orra is estem Majd felálltam és futottam. Már elértem a Hejőt. Már nincs messze az állomás! – biztattam magamat.
Újból hallottam egy vonatfüttyöt, s már láttam is a vonatot. Néhány perc múlva az is elfutott mellettem. A mozdonyvezető most valószínűleg látott, mert már világos volt.
Még 100 m, még 50 m, s én futottam. Két hónapja tüdőgyulladásom volt, már alig bírtam menni, vánszorogva tettem meg az utolsó pár métert. Az utolsó kocsi peronjára még felhúztam magam. A vonat már mozgott. 30 perc múlva Miskolcra értünk.
Fél 8-ra már az iskolában voltam. Sürgősen felkerestem a mosdót. Lemostam a csizmámat, megfésülködtem, majd az osztályterembe mentem.
Már néhány osztálytársam ott volt. Örömmel üdvözöltük egymást.
– Szervusz, Éva! De rég láttunk! Hogy vagy? Tanultál otthon?
– Keveset, nem nagyon értem rá.
– Tudod a matematikát? Az most olyan nehéz!
– Próbálgattam a példákat megoldani…
– Nekünk is nehezen megy. Csak Mann Viktor tanár úr és Telegdi Márta tudja…
De jöttek a többiek is. Csodálva néztem őket. Kosik Zita nagyon szép és csinos volt. Kis helyes sötétkék svájci sapka volt a fején. Csató Kati kedvesen üdvözölt. Megjöttek a kollégisták, Nagymáté Zsuzsi, Bagdy Emőke, Arday Ági, Soltész Gizi, Csontos Vera… Mind frissen, pihenten, vidáman. Hozzám nagyon aranyosak voltak.
Jaj, Istenem! Mi lesz velem? Egyre jobban éreztem végtelen szegényes, egyszerű voltomat. S még a leckét, a tananyagot is csak itt-ott tudtam. Mit keresek én itt? Miért erőlködöm én az iskola miatt?
Becsengettek.
Volt egy üres pad, oda leültem. Bejött Márta néni az osztályfőnökünk. Egy új lány volt vele. Bemutatta:
– Ő Darab Virág, Ózdról jött hozzánk, a mi osztályunkba fog járni. Úgy látom, Kovács Éva is megjött, van egy hely mellette. Ott fog ülni Virág.
Virág helyet foglalt mellettem. Csodálkozva néztem. Szépnek találtam. Igaz, köpenybe jártunk, melyre tiszta fehér gallért erősítettünk. Így mindenki egy kicsit hasonló volt. De mégse… Volt, akinek a frizurája divatosra volt vágva. Természetesen az övé is. Nekem még akkor copfom volt, így mellettem divatos nagylánynak tűnt.
De peregtek az események. Az óra végén Márta néni kikérdezett, s magyarból és latinból is hármast kaptam. Jött a többi tanár is, ők is feleltettek. Szécsi tanár úr nagyon sajnálkozva nézte a csizmámat. Fekete gumicsizma volt, kicsit kopott, tisztára mostam, de mégis csak gumicsizma volt…
Még arra emlékszem, hogy matematikából Mann Viktor tanár úr adott egy gyönyörű kettest. A többi tanárom is mindegyik átengedett. Tudom, ez nagyon fontos nap volt az életemben. Velem volt az Isten. Ha ő nem segít, nem sikerült volna.
Év végére, már minden jegyet megérdemeltem, s indulhattam a harmadik osztályba…

Kovács Éva
Author: Kovács Éva

Kovács Éva az Irodalmi Rádió szerzője. Szakáldon születtem 1941. június 20-án.Négyen voltunk testvérek, én voltam a legkisebb. Az általános iskolát szülőfalumban, a gimnáziumot Miskolcon végeztem.Ezt követően gyógyszerész asszisztensi képesítést szereztem és a Gyógyszertári Központban dolgoztam. 1964-től felvettek az OTP-hez, majd a Pénzügyminisztérium Továbbképző Intézetében tanultam és mérlegképes könyvelői oklevelet szereztem. Ezt követően már banktisztviselőként dolgoztam tovább 40 éven át. Ez lehet, hogy kicsit „száraz”-nak tűnik, de én szívesen csináltam. Embereket szolgáltunk egy olyan területen, ahol ők kevéssé voltak járatosak.A múlt században még hazánkban mindenkinek volt munkája, nem változtak a kamatok, s komoly volt a hitelbírálat. 2004-től már önálló vállalkozóként végeztem pénzügyi tanácsadói munkát, melyet 70 éves koromban fejeztem be.Van egy fiam, és 2 tündéri unokám. Most a család és unokáim kötik le szabadidőmet, s mellette még végzek önkéntes segítő munkát.Fő segítőm a férjem, Dr. Varga Endre, aki nyugdíjas kohómérnök. Miskolcon élek.A teljes nevem: Dr.Vargáné Kovács Éva Első, verseimből és rövidprózáimból összeállított kötetemet az Irodalmi Rádió adta ki 2019-ben Változó évek címmel. A könyv megrendelhető a szerkesztők facebook oldaláról.

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Doberdó 1.

Magyarok a Nagy Háborúban… A csapattestemhez utaztam. Már harmadszor behívtak, mentem a frontra… A háború már, a harmadik évébe fordult. Ez a katona sorsa. A

Teljes bejegyzés »

Hétköznapok… szilánkokban

Mereven bámulok Álmélkodó rosszallással, Arra, mi nem tetszik. * Lehetetlen az, mit Én nem tudok megcsinálni. Rosszak, körülmények. * A hideg kávémat Iszom, nem megyek

Teljes bejegyzés »

ELSZÁNT EMBER

ELSZÁNT EMBER Egy kiváltság szorong, Bennem a düh forrong. Elnyúlnék egy vágyon, Vezess felé lábnyom. Szorongásom kiváltság, Elkerülni nagy bátorság. Halhatatlanok hordaléka, A tudás maró

Teljes bejegyzés »

Majd nászt ülünk!

A halál már, a lépcsőkön lefelé jön, szinte érzem… Bármit tesz is azonban, nekem ő még biz’ nem a fékem. Mi ketten majd valódi, nagy

Teljes bejegyzés »