1956 októberében Szakáldon laktam. Szakáld egy nagyon kis falu,
a Muhi csata színterének közvetlen szomszédságában van.
Én ekkor 15 éves voltam, s otthon dolgoztam szüleim falusi parasztgazdaságában. Igaz, hogy az iskolában lett volna a helyem, de Édesanyám nagyon beteg volt és műtétre várt, én pedig Édesapámmal együtt végeztem a ház körüli munkát és az őszi betakarítást. Így egy kérvényt írtak a szüleim, s kérték, hogy magántanulóként végezhessem el 1956 iskolai félévét.
Ez nem volt egyszerű. Túl sok feladat volt egy 15 éves gyerek részére. Volt 12 hold földünk, 2 tehenünk, 2 disznónk, vagy 100 db tyúk, kacsák és libák, melyeket el kellett látni. Ez jelentette a tehenek napi fejését, az állatok etetését, az őszi betakarítási munkák végzését stb. Sajnos nem tudtam olyan ügyesen ellátni, mint anyukám tette, de azért nem adtuk fel. Mindig szomorúan gondoltam, hogy én „magántanuló” vagyok, de tanulására csak holt fáradtan este 9 óra után kerülhetett sor.
Tudni kell, hogy 1956-ban a falunkban még nem volt villany, s nem volt vezetékes víz sem. Ez azt jelentette, hogy a világítás petróleumlámpával történt, s a kornak megfelelően ekkor még nem volt mosógép, sem hűtőszekrény, sem villanyvasaló. Sütés, főzés sparhelten, ahol kukoricaszárral, fagallyakkal, kukorica csutkával történt a tűzre rakás, s ezeket is a saját földünkön termeltük meg. Kenyeret hetente vagy kéthetente sütöttünk kemencében, amelyet szalmával fűtöttünk. A kenyér dagasztására a mai napig úgy emlékszem, hogy az egyik legnehezebb feladat volt. A vizet gémeskútról hordtuk vödörben, s azt használtuk főzésre, mosásra, mosakodásra, stb. Reggelente és este a tehénfejés jelentett nagy feladatot, majd az állatok etetése. Ősz volt, folyt a betakarítás is. A határban öt különböző helyen volt földünk akár 2-3 km távolságra is. Oda mindig gyalog mentünk ki, vagy ha szállítani kellett a terményt, akkor szekérrel.
Esténként csépeltük a napraforgó kupákat, melyeket a gangra hordtunk fel. Ott zárt helyen, viszonylag védett helyen volt a kicsépelt napraforgó, s száradni is tudott. A kukoricafosztás is külön feladat volt. Azt is este végeztük sötétben, gyenge fényű petróleumlámpa mellett.
Munka rengeteg volt, nem is tudom hogyan győztük ketten, hétvégeken még segített a testvérem Bözsike is, aki már ekkor 21 éves volt és Miskolcon dolgozott gyors- és gépíróként.
A szomszédunkban volt egy elemes rádió, s onnan hallottunk híreket. Hallottuk, hogy kitört a forradalom. S nemcsak Budapesten, hanem már Miskolcon is.
A hírek rám furcsán, lelkesítő hatással voltak. Mentem a „Nagylaposra” kukoricaszárat vágni. Volt nálam egy kosár, benne egy napra elegendő víz, kevés szalonna és kenyér, valamint egy sarló, ami a szár vágásához szükséges. Én anyukám gumicsizmájában, egy elnyűtt pruszlikban voltam, kendővel a fejemen. Bekötött fejjel mentem, s közben valami nagy-nagy lelkesedést éreztem:
– Forradalom van! – gondoltam, s azon vettem észre magam, hogy Petőfi Sándor versét szavalom: „Haloványul a gyáva szavamra… dalom / Viharodnak előjele, forradalom!”
Igaz, egyedül voltam. Nagyon egyedül. Hiányoztak az osztálytársaim. Sajnáltam, hogy nem lehetek Miskolcon. Ezt követően is mindig csak másoktól hallottam a híreket.
Közben a családom is átélte a forradalom zűrös eseményeit. A hat évvel idősebb testvérem Miskolcon a Borsodvidéki Gépgyárban dolgozott. Ez a gyár 1956-ban a Zsolcai kapuban volt Miskolcon, közvetlenül a rendőrség épülete mellett. Bözsike az értékesítési osztályon dolgozott. Egy délelőtt nagy zajra lettek figyelmesek. Az ablakon keresztül látták, hogy az utcán tömeg gyülekezett, még a villamost is leállították. A tömeg a politikai foglyok szabadon bocsátását követelte.
Az én kíváncsi testvérem kiment az eseményt megnézni az iroda elé az utcára, mi ez a szokatlan csoportosulás. A legkritikusabb időben lépett ki, mert abban a pillanatban a rendőrkapitányság épületéből sortűz hangzott el. A testvérem egyik munkatársa éppen akkor lépte át a küszöböt, s holtan esett össze.
Bözsikét a munkatársai az ablakon keresztül húzták vissza az irodába, igaz előtte elesett és megtaposta a menekülő tömeg, de szerencsére megmenekült.
Közben az anyukám is átesett a műtéten, melyet az Erzsébet Kórházban végeztek. Érzéstelenítéssel műtötték, így hallotta, hogy a körülötte lévő orvosok állandóan az egyetemi felvonulásról beszélgettek.
Akkoriban mindenhol a forradalmi események volt a téma, ez az érdeklődés uralta az egész országot.
Én közben éltem a saját ’56-os évemet. Sajnos megfáztam a határban és belázasodtam. Nagyon beteg lettem. Már semmi hasznomat nem vette apukám, nem tudom, hogyan végezték el a további munkálatokat. Olyan beteg lettem, hogy Helczman István keresztapám befogta a lovait s engem felfektettek a szekérre. Természetesen dunna és párna közé, mert nagyon lázas voltam. Így indultunk Ónodra, mert közelebb nem volt orvos. Hosszú volt az út, bár a legrövidebb úton mentünk. Keresztül a Muhi pusztán, dűlő utakon. Néhány nappal előbb még ott dolgoztam Apukámmal. Az orvosnál sokan voltak, várni kellett. Az orvos nevére már nem emlékszem, de nagyon lelkiismeretes volt. Kétoldali tüdőgyulladást állapított meg, de gyógyszer nem volt a patikában. A hazaútra sem emlékszem, nagyon szenvedtem.
Este 10 órakor motorzúgást hallottunk a sötét faluban. A motor megállt a házunk előtt. Akkor már féltünk: Ki lehet az?
Nagy meglepetésünkre az orvos jött el Ónodból, szerzett Ausztriából antibiotikumot. Már korábban megrendelte, s most kapóra jött, mert nekem nagy szükségem volt rá. Injekciót kaptam tőle, s egyéb gyógyszereket is. Lassan néhány nap múlva lement a lázam, bár még hetekig feküdtem. Én az életemet köszönhetem ennek az orvosnak…
Közben teltek a forradalmi események. Arra emlékszem, hogy a debreceni úton, mely a falunkhoz légvonalban 3 km távolságra volt és hatalmas betontáblák fedték, egy éjszaka végigdübörögték az orosz tankok. Ez a dübörgés jól hallatszott nálunk is.
De engem nem ez a harc kötött akkor le, hanem a sajátom. Harcoltam az éltemért. Minden levegővételnél szúrást éreztem a tüdőmben.
Közben anyukám is hazajött, még fel sem épült teljesen a műtét után, de már dolgozott, ahogy tudott.
A forradalmat is legyőzték.
Sötétség, szomorúság volt mindenhol…
Én pedig még a betegségem alatt a betegágyamban elkezdtem tanulni a félévkor esedékes beszámoló vizsgámra…
Author: Kovács Éva
Kovács Éva az Irodalmi Rádió szerzője. Szakáldon születtem 1941. június 20-án. Négyen voltunk testvérek, én voltam a legkisebb. Az általános iskolát szülőfalumban, a gimnáziumot Miskolcon végeztem. Ezt követően gyógyszerész asszisztensi képesítést szereztem és a Gyógyszertári Központban dolgoztam. 1964-től felvettek az OTP-hez, majd a Pénzügyminisztérium Továbbképző Intézetében tanultam és mérlegképes könyvelői oklevelet szereztem. Ezt követően már banktisztviselőként dolgoztam tovább 40 éven át. Ez lehet, hogy kicsit „száraz”-nak tűnik, de én szívesen csináltam. Embereket szolgáltunk egy olyan területen, ahol ők kevéssé voltak járatosak. A múlt században még hazánkban mindenkinek volt munkája, nem változtak a kamatok, s komoly volt a hitelbírálat. 2004-től már önálló vállalkozóként végeztem pénzügyi tanácsadói munkát, melyet 70 éves koromban fejeztem be. Van egy fiam, és 2 tündéri unokám. Most a család és unokáim kötik le szabadidőmet, s mellette még végzek önkéntes segítő munkát. Fő segítőm a férjem, Dr. Varga Endre, aki nyugdíjas kohómérnök. Miskolcon élek. A teljes nevem: Dr.Vargáné Kovács Éva Első, verseimből és rövidprózáimból összeállított kötetemet az Irodalmi Rádió adta ki 2019-ben Változó évek címmel. A könyv megrendelhető a szerkesztők facebook oldaláról.