Távol, ott a padon

Krisztina a padon ücsörög egy parkban. Évente egyszer mindig kijön ide.

Szél fúj, beletúr a hajába, és pimaszul megrántja, majd bebújik a pulóvere alá, hogy aztán végigszaladjon a testén. A nő megborzong, majd összehúzza a kabátját. Megszokhatta volna már, hogy errefelé a tenger közelsége olykor viharossá korbácsolja a szelet. Nagyot szippant a sós levegőből, majd némán hallgatja a fenyők suhogását, és a tobozok puffanását, ahogy azok földet érnek. Mintha láthatatlan kezek dobolnának, nehogy megálljon az élet.

Lehajol, és ujjaival megcirógatja a füvet. Imádja az érintését; a gyermekkorát juttatja eszébe. A mezítlábas, legelőn nyargalós nyarakat.

Itt is szép a tavasz, nagyon szép. De nem olyan, mint otthon. Hogy is lehetne, hisz itt semmi nem olyan, mint amott, egy fél világgal arrébb.

Krisztina hamar beilleszkedett, elfogadtatta magát, a munkáját mindenütt nagyon dicsérték. Magyar volt, megélt a jég hátán is. Szerették itt, ahogyan ő is szeretett mindenkit. És persze szerette ezt a vidéket, de mégsem tudta teljesen magáénak tekinteni.

Mindig is keménynek tartotta magát, nem is gondolta volna, hogy ilyen hamar rátör majd ez a gyötrő, szívet hasogató érzés.

Becsukja szemét, és hagyja, hogy a szél megsimítsa az arcát. Elképzeli, hogy odahaza, vajon milyen lehet a tavasz. Ott nem fenyők állnak, hanem virágba borult akácfák, melyek mézédessé varázsolják a levegőt. Méhek hada zümmög, amolyan nappali altatót zengve. A rigók szünet nélkül énekelnek, és olykor felhangzik egy harkály dobolása.

Aztán egy pillanatra elnémul minden, mert vidám gyerekzsivaj veri fel a pipacstól pirosló határt. Két testvér. A lány szalad elől, a fiú utána. A fiú nagyobb, könnyen utolérhetné a lányt, mégsem teszi, mert örömét leli a huncut, gyöngyöző nevetésben. Mire elérik a tisztás közepét, mindketten kifáradnak, és a térdükre támaszkodva lihegnek. Majd a fiú lehajol, pipacsot tép, és odaadja a lánynak.

– Tessék! Boldog szülinapot! – mondja.

Testvére örül neki, elveszi, és a hajába tűzi azt. Nem tudja, hogy ez az utolsó szál a bátyjától.

Krisztina lehajtott fejjel ül a padon, távol attól a mezőtől. A szeme még mindig csukva, fél kinyitni.

Hirtelen valamit neki fúj a szél az arcának A nő odakap, és megnézi mi az. Némán peregni kezdenek a könnyei. Az ujjai egy virágot szorongatnak, nagy, piros szirmokkal.

Születésnapja van.

Author: Guti Csaba

Guti Csaba az Irodalmi Rádió szerzője. 1982-ben születtem Debrecenben. Életem nagy részét a Hajdúságban töltöttem, majd immáron tíz éve Dabasra költöztem, és véglegesen letelepedtem. Az olvasás nagy szenvedélyem volt gyerekkorom óta. Mindig is úgy gondoltam, hogy a könyv jó útitárs, így akárhová mentem, soha nem maradt el mellőlem az aktuális olvasmányom. A természetnek nagy tisztelője vagyok, ahogy a magam erejéből telik próbálom óvni. Novelláimat sokszor ihletik a fák, és az állatok. Írásaimmal próbálom közelebb hozni ezt a csodát az emberekhez, és a természet szeretetét megerősíteni az olvasóban. Számos novellám azonban humán indíttatású. Szeretek az emberek közt szemlélődni, fürkészni a tekintetükben, elgondolkodni szavaikon, cselekedeteikben a „miérteket” keresni. Próbálom beleképzelni magamat a helyükbe, átérezni gondjaikat, boldogságukat. Írásaim többnyire drámai hatásúak, hogy súlyt adjak egy adott problémának, amiről beszélni szeretnék. A nevelő szándék mellett többnyire reményt hagyok a végkifejletben, hogy az olvasó érezze, hogy mindig van kiút a gondokból. Ez sokszor nem több, mint választás, vagy kitartás kérdése. De a kulcs, ami feltétlenül szükséges hozzá: akarat, és a vonzódás a jó felé.