Életszilánkok

Ma otthon jártam a szülőfalumban, Jakabszálláson, virágot vittem a temetőbe. Amint odaértem a családi sírhoz, és megláttam a fejfán apukámnak és a nagyszüleimnek a nevét, elszorult a szívem. Megrohantak az emlékek, egy boldog gyermekkor képei, az az időszak, amikor az ő féltő gondoskodásuk mellett boldogan élhettem takaros kis tanyánkon.  Nem volt akkor még villany a tanyavilágban, esténként petróleumlámpa fényénél olvastunk, malmoztunk, vagy kártyáztunk apukámmal, vagy nyári estéken kint ültünk a verandán a csillagfényes éjszakában, és hallgattuk a Tóth nagypapám elbeszéléseit.

Egy ilyen estén kérdezte meg anyukám a papát, emlékszik-e még a falunkbéli Szent Rózsika történetére? Nekem ez újdonság volt, hiszen jártam hittanra, így tudtam, hogy vannak mártírhalált halt, és szentté avatott emberek, de a plébános úr nekünk sohasem említette, hogy mi falunkban is élt volna egy ilyen ember. Gyorsan letelepedtem a nagypapa mellé a lócára, és vártam a történetet.

• Hát tudjátok, a jakabi temetőbe nekem két kishúgom is van eltemetve. Az Ilonka kis korában, tüdőbajban halt meg, a Rózsika pedig 17 évesen véletlenül lenyelt egy jégcsapot és megfulladt tőle. Amikor Anyuskával kimegyünk a sírjukhoz, mindig eszembe jut Kovács Rózsika története, hiszen a mellettük lévő sírhelyen nyugszik az a lány, akit a köznép az 1940-es években szentként emlegetett. Ez a kislány most pont annyi idős lenne, mint te Pistám, – fordult oda édesapámhoz – de 24 éves korában sok szenvedés után mellhártya-gyulladásban meghalt. Azt mondják, lehetett úgy 18 esztendős, amikor először fordult elő vele, hogy hamvazószerdán­­+ a két kéz és lábfején sebek jelentek meg, melyek aztán nagypéntekre mindig kivérzettek, és ez idő alatt minden áldott nap úgy dél tájban elájult, vagy önkívületi állapotba került, és sokszor óránkon át csak feküdt aléltan. Amikor túljutott ezen az állapoton, még pihennie kellett, – mint annak, aki egy nagy úttól teljesen kimerült – de ezután felült az ágyán, vagy később kint az udvaron az eperfa alatt lévő asztalon, ahová a keresztszülei kivitték, mivel évről évre egyre többen voltak kíváncsiak rá, illetve az ébredése után mondottakra. Mert amikor híre ment a csodának, vagyis az évről évre ugyanakkor megjelenő stigmatikus sebeinek, és annak, hogy az eszmélése után szinte olyan szent beszédeket mondott, mint amilyet a tanult papok szoktak – messze földről is elindultak látni és hallgatni őt. Tudnotok kell azt is, ez még akkor volt, amikor dúlt a második világháború, emberek veszek oda a harcokban, vagy estek fogságba, és a családtagok tudni akarták él-e még, hazatérhet-e valaha az ő elveszettek hitt apjuk vagy fiuk.
• Mert ezt a Rózsika látó is volt? – kérdezte édesanyám. Meg tudta mondani, kivel mi fog történni?
• Hát hallottunk ilyen eseteket is, nem egyet Ilkám. Csodákról, általa megvalósult jövendölésekről sokat hallottunk abban az időben. Meg olyat is, hogy egy ötéves forma néma kisfiút, – akit a szülei azért vittek el a szentkúti búcsúba Petőfiszállásra, hátha a csodatévő Szűz Mária segíteni fog rajta – a hazafelé tartó közel 30 km-es gyalogúton a monostori erdő táján Rózsika a karjaiba vette, és beszélt hozzá. A fiúcska csak nézte, nézte Rózsikát hogyan formálja a szavakat, és egy idő után kinyújtotta a karját az anyja felé, és tisztán és érthetően azt kiáltotta „édesanyám”. Többet akkor nem szólt, de pár nap után megeredt a nyelve, és rövid idő múlva tökéletesen meg tanult beszélni.
• És az egyház? A papok elhitték neki, hogy a révületben Jézussal beszélt, hogy isteni sugallatra mondta el az embereknek, kivel mi fog történni?
• Hát fiam, ezt én nem tudom. Annyi biztos, hogy vizsgálták orvosok is, sőt egyik húsvét előtt két hetet Kecskeméten az apácáknál töltött a zárdában, ahol állítólag ugyanazokat a jeleket produkálta, mint otthon, de hogy ezek után a papok mire jutottak, nem tudhatom. De azt tudom, hogy volt év, amikor csendőrök kergették szét a népet, akik a Kovács tanyán gyülekeztek, mert Rózsikát akarták látni – hallani. Nehéz idők voltak azok, háborús évek, aztán ahogy szegény meghalt feledésbe is merültek a tettei. Pedig a hozzá zarándokolóktól a falu számára gyűjtött pénzt templomépítésre, és ha ajándékot kapott az elébe járulóktól, azt mindig szétosztotta a tanyájukon rendszeresen vendégül látott árva gyerekek között.

A papa történte itt véget ért, és mert késő este volt mindenki aludni tért. Én még sokáig gondolkoztam a hallottakon, és éjjel ezzel álmodtam. Egy hosszú copfos  hajú lány, – amilyennek papa a Rózsikát leírta – integetett álmomban, mintha hívott volna valami felé, de hogy miért, azt akkor még nem értettem.

Másnap délelőtt két nagybátyám, anyukám, és néhányan a rokon asszonyok közül kimentek a tanyánktól kb. egy km-re lévő un. Dubecz gyepre vályogot vetni. Ez úgy történt, hogy az ottani agyaggödrökből származó sárból és szalmából taposással összeállítottak egy masszát, amit fa keretekbe tömködtek, és a téglalap alapú formákban hagytak kissé megszáradni, majd „kivetették”- azaz kiütötték belőle egymás mellé a földre, ahol napokon át száradtak. Mivel nehéz munka volt, és sok kéz kell hozzá, általában összefogtak a szomszédok, – akik esetünkben anyukám testvérei voltak – és több családnak is készítettek ilyenkor építőanyagot. Mi az unokahúgommal, Pannival a házunk előtt játszottunk: a keménypapírból kivágott babákat sablonnak használva, vékonyabb papírból különféle ruhákat készítettünk rájuk, és az kivágtuk ollóval, majd kiszíneztük. Ezeket a ruhákat a váll részénél meghagyott, hátrahajtható fülekkel rögzítettük a babákra, és így lett nekik királyi palástjuk vagy téli kabátjuk éppúgy, mint fodros szoknyácskájuk.  Ezeket a babákat azután „megszemélyesítettük” és színházat játszottuk velük. Miután ezt meguntuk, úgy dél körül kitaláltuk, kimegyünk a rétre a vályogkészítőket megnézni, körülöttük játszani, és ha megengedik, mi is tapossuk kicsit a sarat. Jó mókának tűnt. Én, – tisztán emlékszem rá a mai napig – egy hosszúkás, magas piros kartondobozba sok-sok magam varrta babaruhát, és a tetején egy gumiból készült hajas babát is cipeltem magammal.

Tudni kell, hogy ezek a bányagödrök, ahonnan kinyerték az agyagot, legalább két-három méter mélyek voltak, és idővel megteltek vízzel, nádas alakult ki körülöttük, vízimadarak és békák lakták – no meg piócák is, így a fürdés ezekben nem volt nekünk megengedve. Meg nem tudom mondani, hogy a nagy réten, ahol ezek az elszórt mély gödrök voltak, nekünk miért épp a vízparton kellett bóklásznunk, de az tény, hogy én egy meggondolatlan hátralépésnél belezuhantam az egyik vízzel telt gödörbe, a nád közé. Annyi időm még volt, hogy kiáltsak, és a babaruhás dobozt kidobjam a partra, majd, – Panni elmondása szerint – elnyelt a víz. Ő persze az első rémület után rohanni kezdett a szülei felé, hogy jöjjenek, mert beleestem a vízbe, de arra a kérdésre, hogy „és hol” nem tudott pontos választ adni. Óriási szerencsémre Lajos bátyám meglátta a babaruhás dobozt, így annak irányában tétovázás nélkül beleugrott a vízbe, és meg is talált: valami hínárféle tekeredett a bokámra, azért nem vetett fel a víz. Ha nincs a babás doboz, bizony ott fulladok meg, mire azt a jó nagy gödröt körbekutatják. Azt hiszem, elég gyorsan magamhoz tértem, ott feküdtem csuromvizesen, testemen jó néhány piócával, – amiktől azóta is irtózom. Édesanyám szedegette le, majd ölbe kapott, és futott velem hazáig, hogy a feltámadó szélben meg ne fázzak az ázott ruhámban. Otthon aztán nagypapa gondjaira bízott, és amikor ketten maradtunk, neki elmertem mondani, hogy az éjjel álmomban Rózsikát láttam, aki azt a kisfiút is meggyógyította, és hogy én biztos vagyok benne, hogy engem is ő mentett meg a vízbefulladástól.

Ahogy most ott álltam a nagyszüleim sírjánál, tekintetem a jobboldali sírra vetődött, melyen Kovács István és neje, valamint Kovács Rozália neve állt, és rajta az évszám: 1922-1946. Hogy én ezt az elmúlt 43 évben, – amióta apukám is a nagypapáékkal közös sírban nyugszik – nem figyeltem meg? Hiszen emlegette anyukám, amikor a Tóth mama meghalt, hogy a papa testvéreinek a sírját váltják meg a paptól és abba fogják őt eltemetni, hiszen lejárt az az idő, amit az ő szüleik anno megfizettek, és így nem vadidegent temetnek föléjük. Nem hagyott nyugodni a gondolat. Lefotóztam mindkét sírt, és elhatároztam: hazafelé menet megállok egy kedves egykori iskolatársamnál, a falu nyugdíjas könyvtárosánál, és megkérdezem: tud-e valamit a sírban nyugvó lányról, kutatta-e valaha valaki az ő történetét?

Erika örömmel fogadott, és azonnal egy óriási tál aranysárga őszibarackkal kínált. Kicsit csodálkozott, hogy az íz és illat hatására könnybe lábadt a szemem, hiszen nem tudhatta, hogy én utoljára ilyen csodás jakabi homokon nőtt „Napsugár” barackot édesapám gyümölcsösében ettem. Hogy szerettem én ott vele dolgozni – ami így utólag, felnőtt fejjel már csak játéknak tűnik – én voltam ugyanis apukám „előkóstolója”, vagyis az, akinek a legszebb, érett, zamatos barackokat azért „kellett” megennie, hogy jó lesz-e már a többi leszedésre?

Miután előadtam jövetelem célját, és megmutattam a két sírról készült fotót, Erika szó nélkül odalépett a könyvespolcához, és levett róla egy dossziét. Benne volt Rózsika fotója a szüleivel, egy körülbelül 40 oldalas, írógéppel írott könyvecske fénymásolata, és néhány egyházi feljegyzés.

• Itt van drága Ilonkám (az általános iskolában az iskolatársak még így hívtak, csak a középiskolában kezdtem el az édesapám által választott második nevemet használni), ezeket neked adom. A közelmúltban itt járt nálam a megyei Levéltár egyik dolgozója, aki szeretné Kovács Rózsika történetét feldolgozni, tőle kaptam ezeket a másolatokat. Kérésére felkerestük a tanyát, ahol Rózsika a keresztszüleivel élt (azért velük, mert abban az időben szokás volt, hogy ha egy házaspárnak nem született gyermeke, de a testvérének 8-10 is, akkor a tőlük egyet örökbe fogadtak, hogy legyen, aki öreg korukra ápolja őket, és megörökli a vagyonukat). Azért mentünk oda, mert hallottuk, hogy a tanya udvarában a kilencvenes évek közepén egy idős kecskeméti ember kis kápolnát építtetett és keresztet állított Rózsika tiszteletére. Ez az ember, – róla majd ebben a fénymásolt kis könyvecskében olvashatsz – valaha nagyon jó barátságban volt Rózsikával, sőt udvarolni is akart neki. Elmondása szerint Rózsika közölte vele, hogy ő „Krisztus jegyese”, így nem mehet hozzá feleségül. Megjövendölte neki, hogy háború lesz, ahová őt is besorozzák, orosz hadifogságba esik, és mire hazaér őt már nem találja életben. Mivel a jóslat igaznak bizonyult, és a bácsi Rózsika halála után két évvel hazatérhetett a hadifogságból, elhatározta, hogy ha majd anyagilag megteheti, emléket állít az ő szeretett Rózsikájának. Közel ötven év telt el, amikor ezt a tervét megvalósíthatta.
• És megtaláltátok a kápolnát?
• Ó igen, de sajnos nagyon szomorú állapotban: gondozatlan, környezetben, teljesen kifosztva, csak a falak állnak. A tanya jelenlegi erdélyi lakói tobozokkal, lim-lommal dobálták tele. Azt mondták a szomszédok, utoljára a kb. 20 kilós harangot vitte el a tanyatulajdonos narkós unokaöccse MÉH-be, de szerencsére az átvevő értesítette a tisztelendő atyát, így az húszezer forintért visszavásárolta, és most a templomon belül őrzik. A faluban felkerestünk két idős embert, akik rokonai voltak Rózsikának, de úgy tűnik, vagy nem nagyon emlékeznek már az akkor történtekre, – a húga mindössze négy éves volt Rózsika halálakor – vagy nem akarnak még ennyi idő elteltével sem beszélni róla. Tudod, Ilonkám a háború utáni időkben a vallásos embereknek sok helyen üldöztetésben volt részük, az ötvenes években jobb volt letagadni a vele való rokonságot, és ez sajnos mélyen beleivódott az emberek lelkébe.

Amikor elbúcsúztam Erikától, magammal hoztam a dossziét, mely a Rózsika rövid kis életét, megmagyarázhatatlan, rendszeresen visszatérő sebeinek, szenvedéseinek és példamutató jócselekedeteinek történetét igazoló kordokumentumokat tartalmazza. Elhatároztam: amit lehet, közreadok majd belőle, hogy ne feledjük el, a hősök és jótevők köztünk járnak, – még akkor is, ha nem viselnek stigmát, ami alapján egyértelműen felismerhetnénk őket.

+hamvazószerda: a húsvét előtti 40 napos böjti időszak első napja.

Author: Holéczi Zsuzsa

Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, nyugdíjazásomig egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az Alföldön egy kis faluban születtem, ezután Kecskeméten éltem a férjemmel és fiammal, de egy szakmai kihívás miatt tizenhat évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot is kerestem,  előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő. Már a Középiskolai tanulmányaimat befejezve népművelés-könyvtár szakon szerettem volna továbbtanulni, de édesapám 17 éves koromban bekövetkezett halála után kereső nélkül maradt a család, ezért munkába álltam – és az évek során egyre messzebb kerültem ettől az elképzeléstől. Az irodalomszeretet és a jó fogalmazási készség persze megmaradt, és mindig jó szívvel gondolok a Középiskolai magyar tanáromra, Baltás Dánielre – illetve az ő osztálytalálkozónkon tett kijelentésére. “Bölcsész létemre az olyanok miatt volt érdemes magyart tanítani, mint  amilyen diák maga volt Zsuzsa “. Az egyetlen tantárgy amiből “dicséret” -tel érettségiztem  a magyar volt, és valahol a lelkem mélyén mindig készültem arra, hogy majd egyszer annál komolyabb “művet” is írok, mint a Macskaújságban közzétett 2 oldalas “nekrológom”. Kedvenc hetilapomat olvasva üzenet értékű volt számomra a Központi Médiaakadémia felhívása, mely szerint képzést indítanak írói ambíciókkal rendelkezők számára. Megosztva elképzelésemet...