Miksa

Meleg reggelre virradt. A napsugarak megállíthatatlanul özönlöttek az ablakon keresztül, tüskéikkel felnyársalva az álmokat. Miksa is lassan ébredezni kezdett. Bántotta őt az erős fény, így csak a középső négy szemét nyitotta ki, azt is csak hunyorogva.

– Már reggel van? – kérdezte önmagától, és kedvetlenül ásított egyet, majd elgémberedett lábait nyújtogatta, tornáztatta. Sorra mind a nyolcat. Tikk-tikk-tikk-tikk-tikk-tikk-tikk-tikk. Mire mindezzel megvolt, és lassacskán visszacsepegett belé az élet, úgy érezte, hogy megéhezett.

– Reggeli után kellene nézni! – gondolta magában, és meghúzgálta hálójának laza húrjait. Azok könnyedén rugóztak végig, jelezvén, hogy tőlük aztán ne várjon semmi finomat a készítőjük. Miksa fancsali képpel vette ezt tudomásul.

– Mindegy, eszek konzervet! – gondolta, s megindult a sarok felé, ahol csüngött még néhány becsomagolt rovartetem. Miksa körültekintően válogatott köztük, mint egy ínyenc.

– Lássuk csak, mi lehet ez? Poloska! Áh! Ezt majd az ínségesebb időkre! – fanyalogva dobta arrébb a kis csomagot, majd tovább kotorászott. Ezután a lábai egy könnyűnek tűnő csomagba akadtak bele. Nem sokat várt tőle.

– Szúnyog… talán majd desszertnek! – sóhajtott, és tovább kutatott. – Mi van még itt? Nézzük csak! – s elgondolkodva nézegette a következő batyut, amit maga elé húzott.

– Talán egy légy… vagy legalábbis valamelyik része… igen! Ez jó lesz! – s nagy étvággyal falatozni kezdett.

Szembefordult a szobával, úgy ropogtatott, miközben arra gondolt, hogy aznap végre ráveszi magát, hogy megfoltozza, és kifeszítse igencsak igénybe vett hálóját, hisz azzal már egy gyenge, őszi legyet sem tudott elkapni.

– Egyébként sem lehet örökké száraz kaján élni! – elmélkedett tovább. – Persze minden másképp alakult volna, ha asszony lenne a háznál! Akkor nem volna hiba a hálóban! – mélázott el a dolgon.

– Az asszonyok szeretik a rendet. Különös egy népség az! Most még szakadt a háló, de ha egy igazán belevaló asszonykával összebútorozna, jobban mondva összehálózna, akkor mindez bizonyára megváltozna, és hamarosan a feleség tojásokkal rakná tele a repedéseket. Amikor aztán a csemeték kikelnének, ő szorgosan fonhatná rájuk a biztosító kötelet, nehogy lepottyanjanak a hálóról, a kis ügyetlenek. Akkor rezegne csak igazán a fészke! – gondolta végig a történetet Miksa, aki egyébként jól érezte magát így egyedül is.

Meglehet, hogy Miksa sokszor vágyott páros életre, de mondjuk nem akkor, amikor például akár délig is alhatott, vagy amikor a szakadt hálóján látta az elvégzésére váró rengeteg munkát.

Azokban az időkben valóban jó volt neki, hogy a hálóját nem kellett megosztania senkivel. Illetve jól érezte magát szobatársával, Péterrel, aki alatta lakott, és szintén agglegényként élt, csak éppenséggel nem pók volt, hanem történetesen egy ember.

Péter szobája nem volt kimondottan kívánatos humán szemmel nézve, de pókszemmel – mind a kritikus nyolccal – kimondottan élvezhető, és élhető volt. Miksa naphosszat pöffeszkedhetett hálójában zavartalanul, vagy gond nélkül kiosonhatott a szobából, anélkül, hogy valaki is tudomást szerzett volna a létezéséről, Péter földön heverő dolgai, ugyanis megfelelő biztonságot adtak neki.

Voltaképpen az osonásra sem volt semmi szükség. Nem kellett tartania veszélytől. Élelemből sem volt hiány, mert Péter napokig ottfelejtett ételmaradványait olykor csapatostul lepték meg bizonyos rovarok, melyek terülj – terülj asztalkámmal szolgáltak a póknak. Talán éppen ezért lustult el annyira a munkától Miksa, hogy még hálót javítani is rest volt.

Miksa egykedvű férfiembernek ismerte meg Pétert. Olyannak, aki nem idegeskedi túl a dolgait, és nem akarja megváltani a világot. Csöndesen elvolt a maga környezetében, nem is nagyon vágyott másra. Ha kedve tartotta, szakállat növesztett. Olyankor előfordult, hogy Miksa leereszkedett hozzá éjszakánként, mert hajtotta a kíváncsiság, milyen lehet, abban a szőrös rengetegben lépdelni, valamint tudni akarta, hogy nem költözött-e abba a sűrű bundába, az idő előrehaladtával, valami ehető. Eleinte Péter horkolása menekülésre késztette a pókot, amikor éppen felfedező úton járt a lakótársa fején, de később megtanulta, hogy ez a dolgok természetes velejárója, és nincs mitől félnie.

Olykor még ki is használta ezt a meleg, tüdőből jövő kis fuvallatot. Mégpedig úgy, hogy fonalát addig eresztette, amíg Péter ritmikus horkolása, szelíden meg nem legyintette őt, ahogyan a magasból lecsüngött. Ezután Miksának nem volt más dolga, mintsem ellazuljon, és élvezze az éjszaka közepén a lágy hintázást. Arra azért kellőképpen odafigyelt, hogy a horkantások közepette véletlenül be ne szippantsa őt Péter, de végtére is, Miksa derék, talpraesett pók volt, aki tudott magára vigyázni.

Csak akkor ijedt meg igazán, mikor Péter, a mély álmai közepette hirtelen abbahagyta a horkolást. Miksa olyankor közelebb ereszkedett, és lélegzetvisszafojtva hallgatta, hogy szuszog- e még a férfi. Ha továbbra sem hallott semmit, pánikba esett, majd hegyes csápjaival aprókat csípett Péter karjába, amitől a férfi újra „lendületbe jött”, és Miksa tovább élvezhette a lágy ringatást.

Miksa csak ekkor döbbent rá, hogy kötődik az emberhez.

Aztán egyszer különös fordulatot vettek a dolgok. Miután Miksa továbbra is lusta volt megcsinálni a hálóját, máshol nézett élelem után. Egy nap a szúnyogháló résein keresztül próbált meg kihúzgálni egy oda beszorult szúnyogot, aki viszont nem adta olcsón a húsos potrohát, és vadul szurkált hátrafele hegyes orrával.

Ekkor toppant be Péter, de amint még soha, másodmagával. Egy nála alacsonyabb, pókszemmel nézve, gizdább ember tartott vele.

Miksa mintha hallott volna már a fajtájáról, ha nem tévedett, nőnek hívták azt a teremtményt. A pók, maga sem tudván hogy miért, de a zsigereiben érezte, hogy jobb, ha tart az új vendégtől, hát hagyta veszni a szúnyoglakomát, és csöndesen az odúja felé igyekezett. Közben nagyokat prüszkölt, mert különös, fanyar illatot árasztott az a nő. Olyat, amilyet még sohasem érzett azelőtt.

– Na, mindegy, addig csak kibírom, míg elmegy! – mondta Miksa, és duzzogva kucorodott be az otthonául szolgáló repedésbe.

A nő azonban nem ment el aznap. Annyi kiderült róla, hogy Drágámnak hívják, legalábbis Péter mindig így szólította. Még aznap nagy kofferekkel érkezett a lakásba, amelyből mindenféle cifra dolgokat vett elő, hogy aztán nagy gonddal helyezze el őket, szanaszét a lakásban.

Péter örökké a nyomában volt, és a kedvét kereste a nőnek, miközben szélesen vigyorgott, és bólogatott hozzá: – persze Drágám, igen Drágám, hogyne Drágám – mondta szüntelenül.

– No, ezt meg mi lelte? – tűnődött Miksa, aki nem értett az egészből semmit. Csak később döbbent rá mindenre, amikor Péter este a nőnek is megágyazott a szobában. Megértette, hogy azontúl Drágám is fog ott velük lakni abban a szobában.

Miksa viszontagságos élete onnan kezdődött.

Másnap Drágám korán kelt, mint mindig a későbbiek folyamán. Majd rögtön szétrántotta a sötétítőt, mondván: – hadd süssön be a napocska!

Miksa úgy érezte olyankor, hogy az agyáig szúrnak a hegyes napsugarak. Majd, mintha ez önmagában nem lett volna elég, a nő, sarkig kitárta az ablakokat, hogy felfrissüljön a szoba. Miksának komolyan meg kellett kapaszkodnia a viharvert hálójában, hogy ne borogassa le onnan a beözönlő hideg levegő.

Péter mindeközben próbálta mindinkább magára húzni a takarót, de Drágám, ezt sehogyan sem engedte. Péternek öltözködnie kellett, bár szívesebben aludt volna még.

A nő ezután lassan, körültekintően nézett szét a szobában, és megállapította, hogy bizony rendet kell rakni mindenhol! Péter ezalatt megdöbbenve követte Drágám tekintetét, nem értvén, hogy hol lehetett a baj. De addigra a nő már vödröket hozott elő és keféket, valamint bizalmatlannak tűnő masinákat, amik majd a tisztaságot okozzák abban a szobában.

Miksa ijedten húzódott a sarokba, onnan leskelődött apró szemeivel, miközben konstatálta miképp rombolják le az otthonát.

Először csak a földön szanaszét heverő dolgok tűntek el.

– Jaj, az a pompás fedezék! – kiáltott fel Miksa.

Majd kikerültek a mosatlan edények, melyek vonzották az ízletes legyeket.

– Az ebédem! – mordult fel ismét, majd kimerészkedett a vackából, mert úgy gondolta, hogy rosszul lát, és nem akarta elhinni, ami akkor ott történt.

A nő ekkor egy irtózatosan hangos masinát hozott elő, hosszú, csavaros ormánnyal, és azzal lapogatta a földet, amelynek nyomában a szerényebb létformák pusztulása következett be. Péter mindeközben kedvetlenül segédkezett a háttérben, talán ő is látta birodalmának utolsó tornyait leborulni.

Mikor Drágám befejezte azzal az otromba jószággal a munkáját, már igencsak fáradtnak és viseltesnek tűnt.

– Azért így máris sokkal jobb, igaz Péter? – kérdezte pihegve, miközben a homlokáról legördülő izzadságcseppeket törölgette szorgalmasan. Talán maga sem gondolta, hogy ilyen nagy fába vágja a fejszéjét. Kérdésére talán nem is igazán várt választ, éles szemeivel továbbra is azt fürkészte, hogy hol és hogyan csapjon le újra. Miksa megborzongott attól a tekintettől.

S abban a pillanatban a tíz szempár összetalálkozott.

A nő visítva ordított fel. Péter és Miksa megrezzent, nem értették a ház melyik fala dőlt ki, esetleg a tető szakadt-e rájuk, vagy egyáltalán mi történhetett, amitől a nő ilyen éktelen lármát csinált.

– Úristen, Péter! Egy óriási pók van a sarokban! – kiáltotta végül Drágám, és csontos ujjaival Miksa felé bökött.

A póknak, ha lett volna nyaka, ijedten tekerte volna azt meg, hogy a háta mögé nézhessen. Hirtelenjében ugyanis arra gondolt, hogy valamelyik drabális fajtársa került mögé anélkül, hogy ő ezt észrevette volna. De mivel nem volt neki ilyen, két szökellésből kellett, hogy megforduljon, hogy lássa, rajta kívül senki nem tartózkodik a falon. Csak miután elképedt arccal visszafordult a szoba felé, akkor értette meg, hogy ő az a hatalmas pók, aki miatt oly nagyot kiabált Drágám.

De addigra már egy összecsavart újság volt a nő kezében, és vadul loholt a sarok felé, hogy Miksának véget vessen. A pókocska nem várta ezt meg, és rémülten ugrott menedékébe. A nő dühösen csapkodta a csupasz falat, miközben Péter hasztalan csitítgatta párját. Drágám azonban nem nyugodhatott. Újra csak azt a hangos masinát ráncigálta elő, mely éhesen üvöltött fel erős markainak szorításában. A nő szemei eszelősen csillogtak, arca eltorzult a dühtől, amikor Miksa repedése felé irányította azt a sivalkodó gépszörnyet.

– Most kiszippantom a kis mocskot! – visítozta.

A pók alig bírta tartani magát, mind a nyolc lábával belekapaszkodott a falba, nehogy annak a csúnya valaminek a gyomrában végezze. Sokat kellett küzdenie, amíg a szörny végre elhalkult, és vele együtt megszűnt az a hideg, erős szél is, ami ki akarta tépni az otthonából. Miksa végül a repedés aljára lapult, mert úgy gondolta, hogy még koránt sincs vége mindennek.

S valóban, egy pillanat múlva a nő kerek szemeit látta a lyuk előtt, ahogy befelé tekintgettek a szerény, kis pókfészekbe. Miksa még a lélegzetét is visszafojtotta, és megkövülten hasalt a mélyben, nehogy elárulja magát.

– Na, jó! Azt hiszem sikerült kitakarítanom! – nyugtázta Drágám, mert nem vette észre a repedés mélyén hasaló, apró pókocskát.

– Azért azt a lyukat be kell tömni, nehogy még egyszer befészkelje oda magát valami ízeltlábú! – adta ki a parancsot a nő. Péter kelletlenül indult szerszámokért.

Miksa összerezzent ezekre a szavakra, ráébredt, hogy ennek a fele sem tréfa. Míg a többiek mással voltak elfoglalva, kihasználta az alkalmat, és leosont a falról, hogy máshol keressen menedéket. Az öreg, ormótlan ruhásszekrény mögött talált magának helyet, abban reménykedve, hogy ott majd nem éri el Drágám, és az ő ormányos masinája. Onnan nézte, ahogy Péter esetlen mozdulatokkal betömi az otthonát.

Így tudatosult Miksában, hogy az asszonyember-pók kapcsolatban igencsak vannak feszültségek. Megtanulta, hogy jobb, ha ezután nem mutatkozik nyilvánosan, és megpróbál láthatatlan lenni.

Mint már mondtam, a szekrény mögé költözött, ami meglehetősen nyirkosnak, és hidegnek bizonyult, de nem tehetett mást, ott kellett, hogy maradjon. Szőtt egy aprócska hálót, amivel olykor-olykor fogott egy bortól megrészegült muslincát, mert egyéb sem járt arra.

Bizony nem volt ez elég Miksának, aki igen sokszor éhezett emiatt. Ritkán látta Pétert, sőt a hangját is ritkán hallotta, mert mindig csak a nő beszélt. Folyton csak ő, miközben Péternek csupán a sóhajtásait hallotta.

Drágám továbbra sem volt megelégedve, és mindennap kitalált valamit, amivel alakított Péter és Miksa jól megszokott legénylakásán.

Tubusokat vett elő, azzal sikálta a padlót, vagy a polcokat. Miksa nem tudta mi van ezekben az üvegekben, csak azt érezte, hogy a gőzüktől igencsak viszket a bőre, és sokszor kevésnek bizonyult a nyolc lába, annyira kellett vakaróznia.

A nő állhatatos volt, és Péterrel már a lakás előtt levetette a cipőt, és nem engedte, hogy a viselt ruháit szanaszét hagyja. Péter olykor morgott valamit, de aztán elfogadta, amit a nő mondott neki. Miksa azért kiérezte a férfi hangjából, hogy nem olyan lelkes már, mint az elején, amikor Drágám odaköltözött hozzájuk.

Egyik nap Miksa nem bírta tovább az éhséget, megvárta, hogy csönd legyen körülötte, majd kimászott a vackából. Arra gondolt, hogy gyorsan rátekint a szúnyoghálóra, hátha van ott egy zsírosabb példány, amiből bőségesen belakmározhatna. Szerette volna azt behúzni azt új vackába.

Óvatosan megindult kifele a szőnyegen, keresztülszelve a szobát. Hirtelen egy ismerős sóhajtás ütötte meg a fülét. Dermedten nézett fel, s akkor látta, hogy nincs egyedül. Péter ott ült az ágyon. Egyszerre néztek egymásra. Miksa remegve állt ott, nem tudta mire számítson. De hamarosan megnyugodott, amikor a férfi cinkosul visszapillantott rá, és a mutatóujját a szájához emelte.

– Pszt! – mondta halkan a póknak, és a konyha felé mutogatott, ahol a nő tevékenykedett, majd a tenyerével mutogatni kezdett, jelezve apró barátjának, hogy igyekezzen, ha jót akar.

Miksa megkönnyebbült, erőt adott neki Péter valódi barátsága. Gyorsan szedni is kezdte a lábait, át a szobán, fel a falon, mígnem a szúnyoghálóra nem vetette magát. Szerencséje volt. Több rovarból is válogathatott. Péter közben idegesen hallgatózott a konyha irányába, ahol Drágám dolgozott. Miksa ügyel–bajjal kiszenvedte a legkövérebb szúnyogot a háló öleléséből, és cipelni kezdte az új otthona felé.

A konyhából ekkor lépések hangzottak fel.

– Gyorsan-gyorsan! – suttogta Péter ijedten, mert látta, hogy közeledik a veszély.

Miksa izzadva, rogyadozó lábbakkal vonszolta ebédjét. Nem igazán volt jó erőben, lassan haladt. De a szerencse vele volt, és épp sikerült a szekrény fedezékébe érnie, amikor Drágám átlépett a küszöbön.

– Pfű, ez meleg volt! – törölte meg a pók a homlokát, aztán jóízűen beleharapott az ebédjébe.

A napok ily módon állandósulni látszottak, mígnem egyszer Drágám, sok-sok áttakarított nap után, elégedetten tette csípőre a kezét, és azt mondta Péternek: – nos, azt hiszem végeztünk, most már úgy van minden, ahogy annak lennie kell!

– Hmm – bólogatott Péter beleegyezően, de minden lelkesedés nélkül.

– Most már csak azt a csúnya, nagy szakálladat kell levágnunk! – mondta vigyorogva Drágám, és egy vaskos, fémpofájú ollót villogtatott meg, amit a háta mögül rántott elő.

Péter, aki addig türelmesen elbírta a nő összes ténykedését otthonában, akkor úgy érezte, eljött az idő, hogy érvényt szerezzen saját akaratának, és élénken tiltakozni kezdett a szakáll levágása ellen.

– Nem! Azt már nem! Eddig hagytam, hogy azt csinálj a lakásommal, amit akarsz, de a szakállamat, azt nem adom! – makacsolta meg magát.

Erre felcsattant Drágám is, és egy pillanat alatt elszabadult a pokol. Hangos szavak röpködtek a levegőben, forrt a levegő az indulattól.

Végül a nő elővette az öblös koffereit, amelyekkel annak idején odaköltözött, összepakolta a dolgait, és elviharzott. Úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy még a tömés is kihullott Miksa régi fészkéből.

A pók sokáig nem bújt még elő. Aztán meglátta a földre dobva Péter flancos ingjét, amit még Drágám aggatott rá a férfira. Hallotta a régi sötétítőt, ahogy a rozsdás karnison felkiáltott örömében. Lassan minden olyan ódonná, és nyugodttá vált a kispók számára, mint amilyen régen volt.

Hazatérhetett. Lassan araszolgatott a szoba közepéig, onnan nézegette Pétert, aki a szokott helyén ült. A férfi huncutul nézett Miksára, arcán visszafogott mosoly bujkált.

– Hát, ezt is megpróbáltuk kispók! Most nem sikerült, de legalább edződtünk egy kicsit. Hiába! Nehéz nekünk, agglegényeknek a női szokásokhoz igazodni! Igazam van?

Miksa mind a nyolc szemével együttérzően nézett vissza lakótársára, majd halk léptekkel felkúszott a falon, egyenesen a régi fészkébe. Kényelmesen elhelyezkedett, majd arra gondolt, hogy éjszaka egy kicsit hintázni fog.

 

 

 

 

 

Guti Csaba
Author: Guti Csaba

Guti Csaba az Irodalmi Rádió szerzője. 1982-ben születtem Debrecenben. Életem nagy részét a Hajdúságban töltöttem, majd immáron tíz éve Dabasra költöztem, és véglegesen letelepedtem. Az olvasás nagy szenvedélyem volt gyerekkorom óta. Mindig is úgy gondoltam, hogy a könyv jó útitárs, így akárhová mentem, soha nem maradt el mellőlem az aktuális olvasmányom. A természetnek nagy tisztelője vagyok, ahogy a magam erejéből telik próbálom óvni. Novelláimat sokszor ihletik a fák, és az állatok. Írásaimmal próbálom közelebb hozni ezt a csodát az emberekhez, és a természet szeretetét megerősíteni az olvasóban. Számos novellám azonban humán indíttatású. Szeretek az emberek közt szemlélődni, fürkészni a tekintetükben, elgondolkodni szavaikon, cselekedeteikben a „miérteket” keresni. Próbálom beleképzelni magamat a helyükbe, átérezni gondjaikat, boldogságukat. Írásaim többnyire drámai hatásúak, hogy súlyt adjak egy adott problémának, amiről beszélni szeretnék. A nevelő szándék mellett többnyire reményt hagyok a végkifejletben, hogy az olvasó érezze, hogy mindig van kiút a gondokból. Ez sokszor nem több, mint választás, vagy kitartás kérdése. De a kulcs, ami feltétlenül szükséges hozzá: akarat, és a vonzódás a jó felé. Guti Csaba szerzőnk szerkesztőségünk által kiadott könyvei megvásárolhatók a Líra Könyv hálózatában:

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Hatás ….

Van olyan dolog az életben, Mit befolyásolhatok véletlen? Van pár, mi hozzám tartozik, De néha bennem ezt szétverik!   Vannak dolgok, mikre van hatásom, De

Teljes bejegyzés »
Versek
Ivántsy Gábor

kérdés…

Dudakának                                           ágyamat bontó Bethlehem –

Teljes bejegyzés »
Versek
Veress Zita

Hajnali ragyogás

Röppen a hajnal tétova szárnyon, ugrik a lelkem, had kiabáljon. Had kiabáljon hajnali tájon, hogyha zokogna, magamba zárom.   Táncol a napfény ezer sugára, tükre

Teljes bejegyzés »

Egy Istenünk van

Edit Szabó : Egy Istenünk van „Valamit mégis kéne tennem, valamit a gyötrelem ellen.” Segíts nekem, ó áldott Isten, tebenned él még minden hitem! Oly

Teljes bejegyzés »
Uncategorized
Adorján L. Zoé

Cseppen, lecsorog

…bennem cseppen, lecsorog az ősz…     CSEPPEN, LECSOROG   Hallgat az erdő, hallgatok én is, sápadón, némán kihunyt a nyár, talpamon okker-avar,  tapadós sár,

Teljes bejegyzés »