Ha az igazság sivatagában bolyongsz,
Az illúziók és hazugságok oázisaiból
Magadnak átkozott vizet ne végy,
Mert lelkeddel fizetsz minden kortyért.
Fürödj meg nyakig a fullasztó homokban,
Szívd be mélyen, hagyd hogy tüdődet
Véres cafatokká marja, gyomrodban
Nehéz gombóccá álljon össze, hogy
Belopja magát véredbe,
És eltömítse még ereid is.
Elhullott tested lecsupaszítják majd
Kegyeletteli néma keselyűk, hiénák,
Elsüllyedsz mélyen a sivatagi kígyók
Kanyargó nyomától fodros dűnék közt.
Ne bánd. Jönnek majd korok talán,
Amelynek embere remegő kézzel
Kapar majd csontjaidért, és aranyba,
Drágakőbe foglalja mind ami
Belőled e sivatagban megmaradt.
S ha mégsem jönne el ilyen kor,
Akkor is légy nyugodt. Lesz feltámadás!
És lesz utolsó ítélet is! Amikor is majd
Nem tükör által homályosan,
De színről színre…
* * *
Csak addig is hogyan? Világiszonnyal!
Írják síromra inkább, hogy „Bolond volt.”
Mintsem hogy eltagadjam magam elől
Magamat, s az igazságot, s a vágyakat
Amelyek napról napra jobban égetik
A lelkem – ez már a pokol? Vagy csak
Előkép és látlelet egyben…
Az ember nem tudja meg nem történtté
Tenni a saját tudását. A tudás ilyenformán
Önmagában cselekvéssé lép elő a létezésből,
Súllyal nehezedik a mindennapokra,
De egyben az életet hozó tavaszi szél
Gyengédségével meg is simogat és
Füledbe súgja: „Te már felelős ember vagy!
Elsősorban pedig magadért…”
A tudás vágyat szül saját maga iránt.
Önnön végtelenségében egy boldogabb
Élet képét libbenti eléd, egy délibábot,
Amit a sivatagban vándorlók víznek látnak.
De nincsen víz. Csak a vánszorgó léptek,
Tovább, tovább, tovább… Kívülről a nap
Éget, belülről az evilági megpihenés
Lehetőségének balga illúziója, amely
Inherensen ott lapul a lelkünkben.
* * *
Az anakhóréták sorsa a szolgálat
(Volt amíg léteztek anakhóréták),
Ők választják a pusztaságot kint
A belső lelki gazdagságért,
Mi többiek csak későn döbbenünk rá
Hogy ugyanezt csináljuk,
Csak a tudatosság morzsája nélkül
Kezdtük el, és azóta se hízeleghetünk
Magunknak sokkal többel…
Emellett a lelki gazdagságra is úgy
Általában magasról teszünk.
* * *
Maszáj asszonyok jönnek néma sorban,
Vizet hoznak a kútról, közben a férfiak
Megbökik a marhák nyaki ütőerét,
Megcsapolják éltető vérüket,
(A szavanna is sivatag, csak próbál
Adni a megjelenésére.)
Felém nyújtanak egy tálka vért és iszom,
Jót tesz a másnaposság ellen,
Annak is, ki örök részegségben él…
Hullámzik a gyomrom, mint a tevék
Ringása, lám vannak hajók víz nélkül is.
Magamhoz térek, mert még ismerem magam.
Magamhoz térek, mert már ismerem magam.
* * *
A tenger a messzeségben
Eggyé válik a kék égbolttal.
Nincs szemem szétválasztani.
A sós levegő vékony réteget
Hagy az orromban lerakódni.
Az életről alkotott képem
Egyre relatívabbá válik,
Ahogy közeledem a víz felé.
(2021.02.27.)
Author: Teleki Bálint
Teleki Bálint az Irodalmi Rádió szerzője. 1991. november 8-án születtem Budapesten, iskoláimat is itt végeztem, itt élek. 2016 elején végeztem jogászként az ELTE-n. Egy évig dolgoztam ügyvédjelöltként, jelenleg doktori tanulmányokat folytatok az NKE-n, kutatási területem elsősorban az Európai Unió joga. Első verseskötetem, a Télidő-kontinuum 2017 szeptemberében jelent meg a Napkút Kiadónál. Azóta – a következő kötetig – különböző antológiákban és egyéb felületeken – pl. itt – igyekszem publikálni. A Télidő-kontinuum a megjelenését megelőző 5-6 év verseiből vett válogatás, amelyeket Kovács katáng Ferenc értő keze rendezett hat ciklusba, hat kulcsszó mentén. Életszövetek alatt fájdalomgerinc, Absztrakt álmok, merész képzetek. Reggeli buszba bepréselt hering. Csendes ima: „Ne ontsák véremet!” * * * Az érvelő agyvelő árvuló, De mint a hóvirág évelő, A betakaró gyengéd hó Alól újra előbújó létező.
