Volt egyszer egy karácsony
A névnapokat csak megemlítettük. Illendően kaptunk egy puszit és egy ölelést. Igaz, hogy abban az ölelésben valódi, érezhető szeretet volt. Születésnapkor sem volt torta, hatalmas ünneplés, hiszen arra nem tellett. Volt viszont egy szelet mogyorós csoki, egy puszi, no meg egy ölelés. Emlékszem, egyszer hozott édesapám egy köralakú műanyag dobozban csokoládés drazsét. Akkora szenzáció volt! Szépen szétosztottuk, az ízére mai napig emlékszem. A dobozán egy kerek arcú, mosolygós kisfiú volt. Sokáig őrizgettem, mindenféle kincset tartottam benne. El sem tudtuk képzelni, hogy másképp is lehetne. Így volt természetes, mint ahogy természetes volt az is, hogy a paprikás krumpli nagyon finom. Nem hiányzott belőle a kolbász, és a bablevesből sem a csülök.
Abban az időben már nem volt divat a nagycsalád. Még faluhelyen sem. Egy-két gyereket vállaltak a szülők, akiknek aztán mindent megadtak. Édesapámék másképp gondolták. Mi négyen voltunk testvérek, de nem szenvedtünk hiányt semmiben. Nyáron, ha megéheztünk, volt a bödönben zsír, legjobb volt az alja, mert abban volt a leülepedett töpörtyűtörmelék. Megkentünk egy szelet kenyeret, kihúztunk egy hagymát a kertből, megdörzsöltük, jóízűen beleharaptunk és már rohantunk is játszani.
Télen bekuckóztunk a duruzsoló kályha köré, nagymamám keresztrejtvényt fejtett, édesanyám kézimunkázott. Mi, gyerekek fekete-fehér igen-nemet játszottunk apánkkal, nevetésünktől zengett a ház. Két igazi ünnep volt az életünkben a húsvét, és a karácsony.
Abban az évben úgy éreztem semmi sem hiányozhat a boldogságomhoz. Hétéves lettem, igazi iskolás. Olyan peckesen jártam keltem, mint aki karót nyelt. A testvéreimnek minden könyvem sorra megmutogattam, nézhették, hogyan csomagoljuk be nagymamámmal kék csomagolópapírba, piros keretes címkén akkurátusan odabiggyesztve a nevem és, hogy első osztályos tanuló. Akkora nagy boldogságot éreztem, mint addig még soha!
Azt, hogy minden csoda három napig tart, hamar megtanultam. Egy hideg novemberi estén boldog kis családunk körbeülte az asztalt. Duruzsolt a kályha, gőzölgő konyharuha alatt illatos krumpli várta, hogy megegyük vacsorára. Emlékszem Ferike öcsém különösen elemében volt. Tele szájjal mesélte mi történt az oviban, és két kézzel kínálta az éppen akkor betoppanó nagybátyánkat, egyen ő is velünk. Nagyon vidám este volt. Aztán reggel már eszméletlenül találta őt édesanyám, aki jött ébreszteni minket. Kórházba vitték. Csak jóval később derült ki, hogy egy aprócska infleunza vírus okozta a bajt. A kisöcsém négy éves volt, a húgom kettő. Nem értették, de érezték a feszültséget, és a testvérünk hiányát.
Minden fenekestül felfordult. Arra emlékszem, hogy éjjelente sokszor felébredtem. Mindannyiszor égett az előszobában a villany. Az a kép beleégett a retinámba: a szüleim ülnek az asztalnál, az arcuk a kezükbe temetve, és édesanyám válla rázkódik.
Tettük a dolgunkat, vártuk a kórházból a híreket, teltek a napok. Egyre többször küldtek át a szomszédba, vagy a rokonokhoz, hogy kérjek kölcsön egy-két tojást, lisztet, cukrot. Volt, hogy ecettel ittuk a teát, mert már citrompótlóra sem tellett.
Így jött el a karácsony. Ferike kórházban, vastüdővel lélegeztették. Még reménykedtünk. Ádám-Éva előtti napon azt mondta édesapám: – Gyerekek, holnap nagy nap lesz, eljön a Jézuska hozzánk. Feküdjetek le hamar, mert mikor felébredtek, csodát láttok!
Nem is akartunk aludni, olyan izgatottan vártuk a reggelt. Aztán valahogy elnyomott minket a buzgóság, és hipp-hopp reggel lett. Uzsgyi, ki az ágyból! Nem tudtuk, mi az a csoda, de látni akartuk!
A nagyszobában találtunk rá. Ott volt teljes pompájában. Olyan hatalmasan, egészen a plafonig ért. A tetején csodaszép üvegdísz csillogott. A fenyőfa karjait ölelőn nyújtogatta felénk, színes papírlánc kígyó tekeredett rajta az aljától a csúcsáig. Volt azon szalma angyalka, arany dió, ezüst alma. Az egész sarkot elfoglalta zölden, illatosan, fenségesen. Megbabonázva néztük.
Édesapám átölelte édesanyámat mögöttünk a nyitott szobaajtóban. Nagymamám mosolyogva hozta kezében a gyertyát.
- Gyerekeim, sajnos a Jézuska most nem tudott a fa alá tenni semmit – szabadkoztak.
Csend lett. Tudtuk mi nagyon jól, kimondott szavak nélkül is, hogy a Jézuskának most sokkal fontosabb dolga van, mint a mi fánk alá ajándékot tenni! Meg kell gyógyítania a testvérünket! Igen, a csodaszép fa alja üresen tátongott a betonos szobában a szőnyegen. Szinte egyszerre mozdultunk meg. A kishúgom elszaladt a szobánkba, és előhúzta kedves kis játékbölcsőjét, amit a keresztanyjától kapott tavaly és nagy gonddal odatette a fa alá. Az öcsém kihúzta a fiókból kopott dobozú fémépítőjét, én a nagy babát, amit még születésemkor hozott édesapám a Szovjetúnióból, és sorra elvittük a kincseinket a fa alá. Hamar végeztünk. Édesanyám még szipogva odatett egy kis kosár almát.
Akkor felcsendült a hang, amit sosem felejtek. Édesapám erőteljes, csodaszép hangja:
- Mennyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok, hogy Betlehembe, sietve menvén lássátok, lássátok…
Author: Apor Kata
Apor Kata az Irodalmi Rádió szerzője. Kaliczka Katalinnak hívnak. 1964-ben születtem. Romhány, a szülőfalum egy kis nógrádi település. Már hat évesen baba helyett a Hetvenhét magyar népmese című Benedek Elek könyvvel járkáltam, amíg ki nem olvastam. Aztán, ahogy kell sorban jöttek a pöttyös könyvek, indiánosak, krimik, majd a szépirodalmi művek. A falusi könyvtárban csaknem minden könyvben ott díszelgett a nevem. Az ünnepélyeken én voltam a versmondólány. Majd nyolcadikban az irodalom tanárnőm négyest adott magyarból év végén. Azzal indokolta, hogy a nagyvárosban, ahová továbbtanulni készültem (Budapesten), leendő tanáraim biztosan nagy követelményeket támasztanak, nehogy szégyent hozzak rá! Ezzel nem értettem egyet, de az biztos, hogy jó pedagógus volt, mert soha ötöstől rosszabb jegyet nem kaptam a középiskolában. A JIBRAKI Színtársulat örökös tagjaként végeztem. Bár magyar-történelem szakos tanár szerettem volna lenni, nem vettek fel a főiskolára. Dolgoztam, férjhez mentem, gyerekeket szültem. Két lányt. A nagy harminchárom éves, fotómodell, a kicsi harminc éves, festőművész tanár. Én a papír-írószer üzletben találtam meg a hivatásom. Ott foglalkozhatom gyermekkel, felnőttel egyaránt. Természetesen az irodalom, a kreativitás jegyében. Vezettem színjátszó szakkört, országos harmadik helyig jutottunk. Most Budapesten vezetem az üzletem, az ajtaján cserélgetem a gyerekverseket a gyerekeknek, a novellákat a felnőtteknek, legalább hetente. Nagy örömömre olvasgatják, és szeretik....
