A Galagonya téli beszéde
A téli álmot a halállal össze ne téveszd.
Az álom havába én nem mentem üres kézzel.
Kopasz az ágam, levelét elvetettem régen
De tősarjaimon még mindig viselem őket.
Hát ne hidd, hogy elhagyott, megvert téged az Isten.
Mert ha tünékeny jég fedi is a pocsolyákat,
A folyók sodrát azért ez még meg nem akasztja.
És tudom hogy fázik meztelen lelked a fagyban,
De ne gondold, hogy hazudtam, mikor bíztattalak.
Mert hiába vakít e lámpa, borít be felhő,
Érzem, hogy tündököl felettünk a fénylő égbolt,
Így vesznek körül szeretteid, láthatatlanul.
Az acsarkodó csönd, a magány tűnékeny pára,
Ettől nem látod, kit sodor melléd holnap a szél.
Pedig régóta már mint varázs pihe száll feléd,
Még maga sem tudja de célja: otthona te légy.
Ágaim alatt egymásra találtok ti ketten.
És akkor majd megnyílik néktek néha a mennybolt.
Együtt teljesedtek ki, mindenben gyarapodtok.
És ekkortól nem számít majd sem a zaj, sem a köd.
Hát ne félj, itt átkozódnod nem kell, jó helyen élsz.
S. F.
2021. 12. 01. /02.
Author: Simon Farkas
Simon Farkas az Irodalmi Rádió szerzője. Mikor minden Mikor már teljesen kétségbeejtő mindenÉs a levegő is fogytán van körülötted,Csak akkor jön néha egy zápor,Hogy lemossa legalább a tested,Hogy Előtte újra meztelenül állj. Mert egyedül hiába rakosgatsz tettet és szót,Egymásra téve is, csak rossz Bábel torony.Nem hogy az égig, a másik emberig sem ér.Látod a lomokból épült százféle tornyot.És a te bástyád, végvárad az egyik itteni állás. Csupasz tornyok merednek az égre,Mint az ég felé kiáltott százféle átok.És még ledönteni sem akarja ezeket senki.Csak éjjel tisztulunk meg néha,Ha az égi áldás csapkodva veri a testünk. Ilyenkor sírva, átkozva dicsérjük Őt,Aki tornyokba zárta a testünk…Máskor meg napot küld ránkÉs gyönge szellőt,Hogy könnyeink ők szárítsák föl. És árnyékot rajzolunk a földre mind,Ha körbe jár bennünket a fény,Messziről tán lassú társas táncnak tűnhet,Mert rövidül, forog és nyúlik az árnyunk,S a Másik árnyéka néha átsöpör rajtunk… S.F. 2013. július
