Tél volt, közeledett a szeretet ünnepe. Az erdei állatok minden évben összegyűltek és együtt ünnepelték a Karácsonyt. Az erdő közepén állt egy fenyőfa, nem volt se túl kicsi, se túl nagy, mindegyik állat szívének kedves volt. Ezt a fát minden évben közösen díszítették fel. De idén valami váratlan dolog történt! A mókusok vették először észre, amikor díszekkel felpakolva felkeresték a fenyőfát. Hozzá akartak fogni a díszítéshez, de a fenyőnek hűlt helyét találták. Csak egy hatalmas gödör tátongott a helyén. A hír futótűzként terjedt el az erdőben.
– Eltűnt a karácsonyfánk! Eltűnt a karácsonyfánk! – hallatszott mindenfelől. A medve, a róka, a farkas, a nyuszi, az őzek csak erről beszéltek. Mindnyájan elszomorodtak, hiszen ez a fa jelképezte köztük a szeretetet és a békét. Most mi lesz a Karácsonnyal?
– Majd mi kiszimatoljuk, hogy hová tűnhetett! – ajánlkoztak a farkasok. Így is lett. A farkasok követték az idegen szagokat, nyomukban pedig ott tolongott az erdő összes állata. Megérkeztek egy házikóhoz, ahol nem más lakott, mint az erdész a családjával. Két nyuszi óvatosan az ablakhoz lopózott és bekukucskált az ablakon. Nem hittek a szemüknek! A szoba közepén, egy hatalmas dézsában ott álldogált a fenyőfájuk. Az erdész azért hozta be a házába, hogy feldíszítsék Karácsonyra és alatta ünnepeljenek.
– Na de hát ez már mégiscsak sok! – méltatlankodtak a madarak. – Pont ez a fa kellett nekik!
– Valahogy vissza kell szereznünk! – mondta egy farkas.
– Igen ám, de hogyan? – tette föl a kérdést egy őzike.
Még pár nap volt Karácsonyig, és az erdész azt vette észre, hogy a háza körül egyre több vadállat jelenik meg. Látta a kerítésnél a medvét, éjszaka farkasok vonyítottak az udvarán, rókák kaparászták az ajtót, nyuszik és mókusok lepték el az ablakokat, akiket semmiféle módon nem lehetett elzavarni.
– Mi lelte ezeket az állatokat? – töprengett az erdész. – Mit akarhatnak tőlünk?
Az erdész kisfia egyszer csak felkiáltott: – Apa! Hiszen elhoztuk az erdőből a fenyőfájukat! Talán azt akarják visszakapni.
– Igazad lehet, kisfiam! – simogatta meg a gyerek kócos fejét. – Na, hát akkor vigyük vissza nekik!
Így is történt. Az erdész és a kisfia szekérre rakták a fenyőfát és visszavitték az erdőbe, a régi helyére. Furcsa látvány voltak. Elöl ment az erdész a fiával a szekéren, mögöttük pedig ott vonult az erdő összes állata. Amikor a fenyőfa végre a helyére került, az állatok körbeállták és csillogó szemmel nézték.
– Látod apa, milyen boldogok? – suttogta a kisfiú.
Miután az erdész és fia elmentek, az állatok is szétszéledtek. Hamarosan visszatértek, különféle díszeket hozva. Sietniük kellett, hiszen ma van Szenteste. A díszeket sorban felaggatták az ágakra. A magasan lévőket a madarak vették csőrükbe és szépen elrendezték. Az alacsonyabb ágakat az őzek, rókák farkasok díszítették, legalul pedig a nyuszik és a mókusok szorgoskodtak. Karácsony éjszakáján összegyűltek a fa alatt. Gyönyörű, csillagos volt az ég, az állatok boldogan csodálták a visszakapott karácsonyfájukat.
Egyszer csak megjelent az erdész a családjával. A szekéren sok ajándékot hoztak az erdő állatainak. Etetőt állítottak föl, amibe friss szénát tettek. Az erdész almát, diót és mogyorót szórt szerteszét a havas földön. De akadt a szekéren méz és málna is, a különféle sültekről már nem is beszélve.
Úgy döntöttek, hogy ők is az erdőben töltik a Karácsonyt, együtt az állatokkal. A közös karácsonyfára apró gyertyákat is hoztak, és amikor meggyújtották őket, az ágakon varázslatosan csillogtak a díszek. Hoztak vastag takarókat, meleg italokat, ízletes harapnivalót. Szépen letelepedtek a feldíszített fenyőfától tisztes távolban. Összeölelkezve falatoztak a meleg takaró alatt és gyönyörködtek a különleges karácsonyfában, és az erdő lakóban. Az állatok örömmel fogadták a finom falatokat, amit az erdész és családja hozott nekik. Az egész éjszakát együtt töltötték, vidáman, boldogan táncolták körbe a csillogó-villogó karácsonyfát.
Azóta az erdész és családja minden évben az erdőben ünnepli a Karácsonyt, együtt az állatokkal. Mert rájöttek arra, hogy a természettől nem elvenni kell, hanem minél közelebb kerülni hozzá, és akkor talál ránk az igazi boldogság.
Itt a vége, fuss el véle!
Author: Koncz Edit
Koncz Edit az Irodalmi Rádió szerzője. Csak néhány éve kezdtem el meséket írni, mert azt éreztem, van bennem valami, amit meg kell osztanom másokkal is. Sokféle dolgot kipróbáltam, de végül az írásban találtam meg azt, ami boldoggá tesz. Azóta keresem a lehetőségeket, ahol megjelenhetek írásaimmal. Több alkalommal nyomtatásba került egy-egy mesém és online is jelen vagyok az egyik közösségi oldalon. Folyamatosan jelennek meg meséim a KORKÉP c. folyóiratban. Azt hiszem, lélekben mindig egy kicsit gyerek maradok. Szeretek rácsodálkozni az élet apró dolgaira. Meséimhez az ötleteket a körülöttem lévő világból merítem, leginkább a természetből. Az én esetemben teljesen igaz az, hogy: A téma a lábunk előtt hever, csak le kell hajolni érte! Egy apró virág, egy falevél, egy mókus vagy madár látványa gyakran meglódítja a képzelőerőm. De ha hallok egy érdekes szókapcsolatot, abból is születhet mese! A mesék segítenek nem elfelejteni, hogy bármi megtörténhet. Bármi lehetséges, ha hiszünk benne és teszünk érte. A mese maga a varázslat. Amikor egy gyermek mesét olvas, egy másik világ tárul fel előtte. Egy olyan hely, ahol bármi lehetséges. Azt gondolom, a mai világban nem csak a gyerekeknek van szükségük a mese csodájára, hanem a felnőtteknek is. Kívánok tehát mindenkinek csodás utazást a varázslatba!
