Sajnálatomra már több mint egy hónapja nem tudtam jelen lenni ezen az oldalon sem, tönkre ment a laptopom. Elég hosszadalmas volt a javítási idő, de mostmár rendben van!
Úgy gondoltam ez alkalomból egy rövid prózával jelenkezem, köszönöm a lehetőséget!
Csak egy nap az életből
Az éjszaka sötét leple alatt, mely meglehetősen fagyos, a Hold bevilágít a rozoga tanya ablakán. A család békésen pihen, mély álomba merűlve. Fárasztó volt a nap mindenki számára. Nemcsak a családfő dolgozik keményen, a feleség négy gyermeket nevel és mellettük sok jószág is várja a gondoskodó asszonyt.
Apa kora hajnalban jár dolgozni, anya minden nap, reggeli finom illatával ébreszti csemetéit. Hatóra, harminc perc. Nincs idő lustálkodásra, s ezt a gyerekek is tudják, így szó nélkül kikecmeregnek az ágyból, mindannyian készülődnek. Szép sorban a lavórhoz mennek mosakodni, mely ott áll a konyha homályos szegletében. A petróleum lámpa halványan pislákol. Búrájának egy részét sötét, kormos árny festi meg. Mégis, különös meghittség járja át ezt a kis tanyát. Mindenki felöltözik a frissen mosott és vasalt ruhájában, amit édesanyjuk az éjszaka gondosan rendbe rakott. Tél van, hideg tél. A tájat vastag hótakaró borítja, mintha valami titkot rejtegetne ez a fehér, titokzatos lepel. Vastag réteget terített az ég, hogy melegítse az alvó földeket. A kanális vize jéggé dermedt és a víztükör mosolytalan arcát mutatja. A fákon zúzmarás ágak alszanak kikeletre várva. Odabent a kályha meleg fénye mellett reggeliét fogyasztja a négy gyermek. Nemigen szólnak egymáshoz. Sietni kell, iskolába mennek. Messze van a buszmegálló, ahonnan félnyolckor indul a busz. Hétóra után kabátba bújnak, meleg csizmába dugják apró lábaikat. Iskolatáskájukat hátukra veszik és édesanyjuk meleg csókkal búcsúzik. Az apró konyha ajtaját kitárva, útjára engedi csemetéit. Nagyon hideg van. A mínusz fokokat nem sajnálja az idő. Apró léptek nyomán hangosan ropog a megkeményedett hó. Dideregve érkeznek a buszmegállóba, reménykedve, hogy időben jön a busz. Nem kis megpróbáltatás ez! Minden reggel hóban, fagyban, sárban, esőben róni a kitaposott ösvényt a szántóföld mellett, majd az aszfalt szélén kilométereket gyalogolni. Soszor átfázva-átfagyva toporogtak buszra várva. Már nem érezték végtagjaikat. Sokszor átfagyot lábakkal várakoztak és még évek multán is előjött az a különös viszketés a lábfejükön, amit a fagy utóhatásának köszönhettek. Megérkezett a busz! Jó meleg volt benne, s mire beértek a faluba, addigra felmelegedett a négy gyerek. Majd sietni az iskolába, beülni az iskolapadba, kezdődik a tanítás! Szinte minden perc be volt osztva, szórakozásra nemigen maradt idő. Délután napköziben tanulás, este újra buszra várni, elindulni haza. A gyerekek összetartottak, figyeltek egymásra, hiszen egy volt a sorsuk. Edzett, egészséges gyerekek voltak, a betegség ritka vendég volt a háznál. Ilyenkor nemcsak a hideggel és a nagy hóval, de még a sötétséggel is küzdeniük kellett, hiszen nem volt közvilágítás. Követték a kitaposott ösvényt és boldogan nyitottak be a meleg, félhomályba burkolkolódzó konyhába, ahol a pislákoló petróleum lámpa fényénél, meleg vacsora várta őket és édesanyjuk ölelő karja.
Hazaérkeztek a biztonságot nyújtó meleg, családi fészekbe, a kis tanyára, ahol közel s távol nem lakott más, csak a csillagos ég és a fekete sötétség. Nemsokára édesapjuk is betoppant munkától fáradtan és meghitt családi kép rajzolódott az élet palettájára. Az éjszaka félhomályát a holdfény segítette, a kis tanyát a szeretet benépesítette. Békésen tértek nyugovóra, ki-ki a maga dolgát elvégezve, hogy szép legyen a holnap, még ha oly nehéz is!
Author: Nagy Ilona
Nagy Ilona az Irodalmi Rádió szerzője. Nagy Ilona vagyok, 1961-ben születtem Békéscsabán. Dévaványán élek, itt végeztem általános iskolai tanulmányaimat. Középiskolába Gyomára jártam a Kiss Lajos Gimnázium és Cipőipari Szakközép Iskolába, ahol a cipőkészítés szakmát tanultam. 1979-ben érettségiztem. Ezután dolgozni mentem, a helyi ÁFÉSZ irodában. Két év után férjhez mentem és mint egyéni vállalkozó, fóliás kertészettel foglalkoztunk férjemmel együtt. Az irodalom és az írás nem igazán fért bele az életembe. Rengeteget dolgoztam, majd jöttek a gyerekek. Három gyermeket neveltem. A sors úgy hozta, hogy 2011-ben elváltunk, majd összehozott az élet új emberekkel. Különösen eggyel, akivel jóbarátságban lettünk. A bennem szunnyadó irodalom utáni vágyat oly módon láttatta meg, azzal a kijelentésével, hogy „a vers ott van mindenkiben”, hogy én ezt komolyan is vettem és 2012 óta elkezdtem versírással próbálkozni. 2018-ban megjelent első verses kötetem Szívem zenéje címmel, saját kiadásban. Azóta írok többnyire verseket, néha rövidebb prózát. Nem tartozom a mindennapos versírók közé, ami mélyen megérint, vagy foglalkoztat, általában olyankor írok. Köszönöm a lehetőséget, hogy ennek az alkotó közösségnek a tagja lehetek!
