A híd

Régi álmom vált valóra, amikor 2017. tavaszán meglátogathattam szlovákiai barátnőmet, akivel több napos felvidéki kirándulást terveztünk. Zsuzsával még a középiskolai évek alatt kezdtünk levelezni – testvérek között is van vagy negyvenöt éve – amikor még nem volt skype, messenger, meg email. Kollégiumi napjaim örömteli eseménye volt, ha megérkezett a levél Csehszlovákiából Zuzana Tóthovától, mert az én drága barátnőm azidőtájt nem használhatta „odaát” a nevét magyarul: hiába hívták őt éppúgy Tóth Zsuzsának, mint engem. Pedig épp a névegyezőség miatt választottuk egymást levelező partnernek.

Bár a levelezésünk még valamikor az ő középső gyermekének születése táján -valószínűleg a mi többszöri költözésünk miatt – megszakadt, sosem felejtettük el egymást, és amikor a sors úgy hozta, hogy a munkám miatt Piliscsabára költöztünk, vágyakozva gondoltam arra, most már jóval közelebb élünk Zsuzsiékhoz, milyen jó lenne egymásra találni. És mintha a sors akarta volna, épp az ide költözésünk után fogtak hozzá a második világháborúban lerombolt – Esztergomot és Párkányt összekötő – Mária Valéria híd újjáépítéséhez, megszüntetve ezzel azt az áldatlan állapotot, hogy csak komppal, vámvizsgálatot követően tudták a szétszakított családtagok egymást meglátogatni.

Úgy érzetem: most, hogy már a híd is összeköt, fel kell kutatni sosem látott barátnőmet (hiszen éveken át leveleztünk anélkül, hogy találkozhattunk volna). Írtam hát szülővárosa honlapjára, hogy én egy Tóth Zsuzsikát keresek, aki nagy valószínűség szerint magyartanár lett – hiszen ezt volt az álma…és láss csodát: egy tanítványa jelentkezett, hogy valószínűleg az ő osztályfőnökét keresem. Bár ő földrajz és történelem szakos tanár, azért megadja az elérhetőségét. Miután így sikerült egymásra találnunk, már tudom, hogy húsz évesen nem tanulhatott magyartanárnak, viszont ötven évesen „dafke” felvette ezt a szakot is. Boldogan kezdtünk újra levelezni, és hamarosan sor került arra is, hogy a férjével ellátogasson hozzánk. Én már az újjáépített híd magyar oldalán vártam őket, boldogan mutattam meg nekik

Esztergomot – hiszen a híd „újjáéledése” előtt hiába tanította boldogan a magyar történelmet, a királyi városba sosem jutott el.

Azóta persze „sok víz lefolyt a Dunán,” – sőt a Garamon is – és ő elhatározta, hogy megmutatja nekem az elszakított magyar területeken rejtőző szépségeket. Első kirándulásunk alkalmával kiutaztam a tőlünk mindössze ötvenhét kilométerre lévő Zselízre, a Garam parti kisvárosba, hogy ott találkozzunk az Esterházy kastély előtt.

Én értem előbb, így volt időm utána olvasni tabletemen a kastély történetének. Zselíz kastélya 1720-ban épül nyári rezidenciaként, és egy meseszép angolpark veszi körül, melyben patak, ritka és értékes fák, – még egy közel négyszáz éves tölgyfa is – található. A kastélyban több híres ember is állt Esterházy János szolgálatában: lányai zenei nevelésére Franz Schubertet kérte fel, de írásos emlékek szerint Franz Sacher – a róla elnevezett csokoládés torta megálmodója – is állt a gróf alkalmazásában. Shubert napközben kedve szerint komponált, esténként a családi összejöveteleken muzsikált. Persze a csapongó szerelmi életéről is ismert művész itt is talált magának múzsát: korabeli pletykák szerint a kis Pepinek, – a család komornájának – csapta a szelet, akivel egymás melletti szobában laktak a kastélyban.

Éppen itt tartottam az olvasásban, amikor Zsú hangos dudaszóval jelezte, hogy megérkezett, és én örömmel hagytam félbe a mester románcának megismerését, hogy magamhoz ölelhessem a barátnőmet. Miután kölcsönösen beszámoltunk az otthon hagyott családtagjaink hogylétéről, barátnőmből „előbújt” a történelemtanár: egy komoly programtervezettel állt elő. Meg akarta mutatni, hogy a jobb napokat is látott főúri kastélyon kívül mennyi minden más történelmi emléke van ennek a bájos kisvárosnak. A „magyar házat”, melyben egykor Sacher, a híres bécsi cukrász lakott – és ma a CSEMADOK székhelye -, a Baglyos házat, melyben második itt tartózkodása során Schubertet elszállásolták, – éppen azért, hogy a komornához fűződő viszonya ne legyen pletyka téma – ma a városi múzeumnak ad helyet. De látnom kell szerinte a 14. századi Szent Jakab templomot éppúgy, minta az „ezer éves kő” helyét.  Kíváncsian kérdeztem, ez mit jelent, de nevetve azt válaszolta: ne legyek kíváncsi, majd megtudom, ha odaértünk.

Városnéző sétánkat a kastély udvarában kezdtük, de a rohamosan pusztuló épület láttán inkább az angolparkban folytattuk, majd utunkat a Baglyos-ház felé vettük, hogy a helytörténeti kiállítást megtekintsük. Sétánk következő állomása a középkori eredetű katolikus templom volt, melynek oltárasztalaként egy római kori szarkofág látható. Barátnőm itt mesélte el a 14. századi Szent Jakab-templom történetét, mely szerint azt az a Becsei Vesszős György építtette, aki az akkori magyar király, Nagy Lajos  szolgálatában állt, s követte őt a nápolyi hadjáratba is. A legenda szerint az ott szerzett zsákmányát egy antik római koporsóban csempészte haza, ám megbánta az ott elkövetett bűneit, – többek között 250 ember lemészároltatását – aminek jeléül templomot építtetett a birtokán. Az említett szarkofágot itt helyezték el oltár gyanánt. Életét, vívódásait és bűnbánatát tizennégy freskó formájában lánya örökíttette meg, amik közül mára sajnos csak három maradt fenn. 1945-ben a visszavonuló német haderő felrobbantotta a templom tornyát, ezzel szinte megsemmisítve a szakrális objektum háromnegyedét, mellyel együtt a felbecsülhetetlen értékű freskók is elpusztultak. A templomot ugyan a háború után újjáépítették, de a kor szellemének megfelelően nem nagyon törődtek az eredetiség visszaállításával: modern „szocreál” elemek vegyülnek a csodaszép gótikus részek közé.

Ha a zselízi műemlékeket nézegetjük, nem mehetünk el szó nélkül a park melletti kereszteződésében található emlékmű mellett sem. Ez a háromszög az ún. „ezer éves kő helye”, ahol hiteles források szerint 1896-ban, a magyar államiság ezer éves millenniumának állítottak emléket. Ma erre utaló nyomokat hiába keresünk ezen a helyen, ám két oszlop azért található itt. Egy kő obeliszk, mely az első világháborúban elesett zselíziek nevét őrzi, és egy kopjafa, melyet egy idős cserkész, Orosházi Lajos bácsi faragott még a 1996-ben  a millecentenárium emlékére.

Zsuzsi azt mesélte, hogy az itt élő magyarok ezt a kopjafát valójában az 1948/49-es szabadságharc hőseinek emlékhelyeként tisztelik, és március 15-én felvonulással és koszorúzással emlékeznek meg a város híres szülöttjeiről, akik az életüket áldozták a magyar hazáért. Arról is itt mesélt, hogy tulajdonképpen ő is csak pályakezdő pedagógusként járt itt, mégpedig az évente megrendezett folklórfesztiválok egyikén. Azidőtájt ezek a fesztiválok a magyarok számára óriási megtartóerőt, a magyar hazához való tartozást jelentették.

 

A kopjafától visszafordultunk a kastélyhoz, ahol az autót hagytuk. Útközben arról beszélgettünk, hogy rengeteg érték vesz minket körül, és milyen szomorú, hogy manapság mintha nem értékelnénk azokat megfelelőképpen. Pedig csupán rajtunk múlik, milyen kincskeresők vagyunk, felfedezzük-e őseink ránk hagyott örökségét s az általuk közvetített üzeneteket, vagy örökre feledésbe merülnek.

 

 

Holéczi Zsuzsa
Author: Holéczi Zsuzsa

Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, nyugdíjazásomig egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az Alföldön egy kis faluban születtem, ezután Kecskeméten éltem a férjemmel és fiammal, de egy szakmai kihívás miatt tizenhat évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot is kerestem,  előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő. Már a Középiskolai tanulmányaimat befejezve népművelés-könyvtár szakon szerettem volna továbbtanulni, de édesapám 17 éves koromban bekövetkezett halála után kereső nélkül maradt a család, ezért munkába álltam – és az évek során egyre messzebb kerültem ettől az elképzeléstől. Az irodalomszeretet és a jó fogalmazási készség persze megmaradt, és mindig jó szívvel gondolok a Középiskolai magyar tanáromra, Baltás Dánielre – illetve az ő osztálytalálkozónkon tett kijelentésére. “Bölcsész létemre az olyanok miatt volt érdemes magyart tanítani, mint  amilyen diák maga volt Zsuzsa “. Az egyetlen tantárgy amiből “dicséret” -tel érettségiztem  a magyar volt, és valahol a lelkem mélyén mindig készültem arra, hogy majd egyszer annál komolyabb “művet” is írok, mint a Macskaújságban közzétett 2 oldalas “nekrológom”. Kedvenc hetilapomat olvasva üzenet értékű volt számomra a Központi Médiaakadémia felhívása, mely szerint képzést indítanak írói ambíciókkal rendelkezők számára. Megosztva elképzelésemet...

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Rózsa Iván: Egy-két kutyaalom

Rózsa Iván: Egy-két kutyaalom Választhatunk? Melyik klán legyen hatalmon?! A két kutyaalom tulajdonképp egy alom… Öleb-celeb had elosztja maga közt a gazdiktól kapott csontot: A

Teljes bejegyzés »

Bitek

Linett hiába olvasta újra az anyagot, nem állt össze a kép. Pedig a nyomozók mindent elmondtak neki. Ha ő nem érti, hogy fogják érteni az

Teljes bejegyzés »

Ülj le tüzem mellé

Ülj le tüzem mellé: Hideg most a tél. Fénylő jéghegedűn Dalt zenél a szél. Ülj le tüzem mellé: Dermedt a világ. Fagyóriás járja Csendben az

Teljes bejegyzés »

Amikor leszáll a köd…

Amikor a tengerre leszáll a köd, csodálatos dolgok történnek. Ezüstösen örvénylik a víz felett, óriási gomolyokban hordja a szél. A függöny hol föllebben, hol lehull,

Teljes bejegyzés »

A rokonlátogatás

Herczeg Nelli morogva vonszolta gurulós bőröndjét. Jó gazdagon megpakolta azokkal a fontos dolgokkal, amikről úgy vélte, hogy a két hét alatt szüksége lesz Angyalréten a

Teljes bejegyzés »