Csak egy másodperc

A degeszre tömött bőröndjét cipelő lány nehézkesen evickélt lefelé a vasútállomás feljárójának lépcsőfokain. A vonatról leszálló utasok – egy idősödő házaspár, egy kétgyerekes család és néhány hangosan nevetgélő kamasz fiú – közönyös pillantást vetettek rá, miközben elhaladtak mellette.

Nyíregyházáról költözött vissza édesanyjához az újpalotai lakótelepre, két év együttélés után hagyta ott a kedvesét, Lacit. A hosszú út során a sínek mentén elsuhanó kopár tájképet bámulta a vonatablakból, gondolatban újra és újra nekifutott a szövegnek, amit anyjának készült előadni a Lacival való váratlan szakítás okáról. Végül arra jutott, elég lesz, ha sommásan ennyit mond majd: elszúrtam. Nem először, és valószínűleg nem utoljára.

A lépcső aljára érve sovány, ismerős arcú hajléktalan lépett eléje, a tenyerét nyújtotta. Korábban, mikor látogatóba utazott fel anyjához, néha a kezébe nyomott némi aprót, de most az egyszer tovább sietett, maga után húzva bőröndjét. A férfi csalódottan vállat vont, morgott valamit az orra alatt, majd beállt a sorba a büfés bódéhoz. A zsebéből előhúzott pár forintját számolgatta piszkos, szakadt kötött kesztyűjéből kikandikáló fázós ujjaival, vajon futja-e még egy pohárka búfelejtőre?

A lány elindult a gyalogátkelőn, átvonszolta bőröndjét a villamossínen. Nem sikerült időben a túloldalra jutnia, a járdaszigeten állva várta meg a következő zöld jelzést. Nagy pelyhekben hullani kezdett a hó, a városra boruló szürke ködfátyol hátteréből ezüstfehéren csillámlottak elő a változatos jégkristály-formákba rendeződő szemcsék, rövid tündöklés után közönséges vízcseppé lapulva szét a töredező aszfalton.

A lány szabadon maradt bal kezével söpörte le az arcába csapódó tűhegyes kristályokat. Mikor zöldre váltott a lámpa, a zebrán átsiető gyalogosok között egy középkorú férfire lett figyelmes, aki egy csokor rózsával a kezében és jókora, szív alakú bonbonos dobozzal a hóna alatt igyekezett a megállóban lefékező villamos felé. Ekkor jutott el a tudatáig, hogy február tizennegyedike van, Bálint napja, Valentin-nap. Sosem volt igazán oda ezért a napért, nem is tartotta igazi ünnepnek, csupán a virágkereskedőket és csokoládéárusokat gazdagító, felesleges és értelmetlen giccsnek. A hetes busz épp kiállt a megállóból, mire odaért a bőrönddel. Ez tényleg nem az ő napja! Előkotorta retikülje mélyéről az egyetlen megmaradt városi buszjegyét, és a kabátzsebébe süllyesztette, hogy felszálláskor majd könnyebben érvényesíthesse.

Megváltásként tekintett a pár perc múlva érkező újabb járatra, halvány, elégedett mosollyal áldotta a szerencséjét, hogy alacsony padlós. Könnyedén feltolta a bőröndöt, ám öröme nem tartott sokáig. Miközben előkapta jegyét a zsebéből, és behelyezte a kezelő készülék nyílásába, a busz egy nagyobb döccenéssel elindult, és a négy kerék meghajtású bőrönd, melynek fogantyúját épp csak egy pillanatra engedte ki a kezéből, egy jól öltözött fiatalember lába felé gurult. A bőrönd után vetette magát, de a fiú gyorsabbnak bizonyult, és egy határozott mozdulattal megállította az önjáróvá lett csomagot.

– Elnézést – szabadkozott a lány.

– Semmi gond – mosolyodott el a fiú.

A lány rápillantott, először az elegáns fekete kabátja, vadonatúj bőrcipője tűnt a szemébe, s csak utána a kedves, jóindulatú, sőt, női szemmel egész szépnek mondható arca, fekete haja, nagy, barna szeme. A szőke fiúk egész fiatal kora óta jobban tetszettek neki, mint a barnák vagy a feketék. Laci is szőke volt, alacsonyabb, jókötésű, izmos, nem ez a vékony, kifinomult nagyvárosi típus. Ennyiben is hagyta, nem törődött tovább vele. Fáradt volt a négyórányi vonatozástól, lehangolt és bosszús Laci miatt, az anyjával való küszöbön álló találkozás is nyomasztotta. Felfedezett egy szabad ülést a középső ajtó közelében, az ablak mellett, ahol le tudja támasztani a bőröndjét úgy, hogy a többi utas akadálytalanul el tudjon mellette haladni. Észrevette, hogy a fiú továbbra is kitartóan nézi, de figyelmen kívül hagyta, nem is tudta, miért, és inkább a kiválasztott ülés felé csörtetett a bőrönddel, megelőzve egy iskolatáskát cipelő, tíz-tizenkét év körüli gyereket.

Lelke mélyén egy bátortalan kis hang azt súgta, talán kedvesebbnek kellett volna lennie azzal a fiúval. Erősen gondolkodott, hogy visszamenjen és odaálljon mellé, de végül lebeszélte magát róla. Még jó ideig nem lesz olyan lelkiállapotban, hogy randizgasson. Már csak azért sem, mivel az elkövetkező napokat-heteket álláskereséssel lesz kénytelen tölteni. Kibámult az ablakon, meg is feledkezett a fiatalemberről, aki időközben szintén talált magának ülőhelyet. Mobiltelefonjába merült, legalábbis úgy tett. Időnként feltekintett, a lányt figyelte, hátha visszafordul az ablaktól.

A lány felállt a Molnár Viktor utcai megálló előtt, és az ajtó felé indult. A fiú már sajnálta, hogy nem ment oda hozzá időben, pedig csak pár lépésébe került volna, de valahogy mégsem tudta rászánni magát. Nem mintha gondjai lettek volna a nőkkel, de most itt ez a lány olyan elutasító, mintha egy láthatatlan védőpajzsot emelt volna maga köré… vagy csak szomorú? Megbántotta valaki? A busz beállt a megállóba, kinyíltak az ajtók, a lány már húzta is lefelé a bőröndöt. A fiú utánaeredt, reménykedett benne, talán még nem késő, de egy bottal járó idős néni időközben elindult felfelé a járdáról. Nehézkesen kapaszkodott fel az alacsony padlóra, remegő kezével támaszkodva a boton. A fiú a karját nyújtotta neki, de mire felsegítette, és leugorhatott volna a buszról, a vezető becsukta az orra előtt az ajtót. Az üvegen át még látta a lány karcsú alakját, szomorú szemét. Tekintetük találkozott egy pillanatra, kétségbeesetten intettek egymásnak. Egyetlen másodperc kellett volna csak. Hirtelen emésztő vágy fogta el, hogy leszálljon, amint lehet, és visszamenjen megkeresni lányt. Van rá némi esély, hogy vár rá a Molnár Viktor utcánál, de mire felocsúdott a töprengésből, a jármű már a következő megállót is elhagyta. Öt óra elmúlt, jobb is, ha idejében hazaér. A nővére hatra ígérkezett a gyerekeivel, nem árt, ha előtte kicsit rendbe teszi a lakást.

A következő évben korán beköszöntött a tavasz, február elején a nénikék kis csokrokba kötve árulták saját kézzel szedett hóvirágaikat a piacon. A Bálint-nap rügyfakasztó, lágy fuvallatában felengedtek a zord télben megkérgesedett szívek. A párok egymásba karolva rótták a járdákat, csilingelő női kacajok versengtek a széles utakon elzúgó járművek berregő zajával.

A Molnár Viktor utcai buszmegállóban egy lány várakozott. Félig behunyta a szemét, odatartotta arcát a lenyugvó napnak. Megborzongott a feltámadó hűvös szélben, begombolta a kabátját. Nemsokára jött is a busz, vidáman, ruganyos léptekkel ment a legközelebbi ajtóhoz a kezében tartott hófehér, csillogó aranyszívekkel díszített papírdobozzal.

Nyílt az ajtó, de még nem indulhatott felfelé, várnia kellett a leszállókra. Idősebb úr kászálódott le kampós fogantyús, fekete esernyővel, pedig esőnek-hónak híre-hamva sem volt egész nap. Két viháncoló tizenéves lány követte, utoljára pedig egy fiatalember, fekete kabátban és jó minőségű, de már nem annyira új cipőben. Fekete haja volt és nagy, barna szeme. Egy pillanatra megálltak egymással szemben, szájuk szegletében mosoly bujkált, szívük egyszerre dobbant, ahogy rájuk tört a felismerés.

– Micsoda véletlen! – szólalt meg a lány meglepetten. – Nem hittem volna, hogy még valaha összefutunk ebben az életben.

– Nincsenek véletlenek – rázta a fejét a fiú. – Csak egyetlen másodpercen múlt, hogy lekéstem az előző járatot. Nekünk mindenképp találkoznunk kellett! Egyébként Zsoltnak hívnak.

– Tímea. Szólíts csak Timinek.

– Torta? – nézett kíváncsian a díszdobozra a fiú. – Talán vársz valakit Valentin-napra?

– Én? Ugyan, dehogy! A barátnőm szülinapi bulijába viszem.

– Akkor hát kellemes szórakozást! – Zsolt arcára kiült a csalódottság. – Pedig mertem remélni, hogy ha már kaptunk egy második esélyt, végre el tudunk beszélgetni valahol egy kávé mellett.

– Nem kell nagyon sietnem, a busz meg már úgyis elment. Szemben van a cukrászda, ahol a tortát vettem, ha gondolod, ott megihatjuk azt a kávét. Tejszínhabbal és sok cukorral, úgy szeretem.

Zsolt és Timi azóta már két gyönyörű gyermek, egy négyéves kisfiú és egy kétéves kislány boldog szülei. Minden évben Valentin-napon, ha esik, ha fúj, összefutnak pontban délután öt órakor a Molnár Viktor utcai buszmegállóban, és a szemközti cukrászdában elfogyasztanak egy tejszínhabos kávét sok cukorral.

Bora Ildikó
Author: Bora Ildikó

Bora Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. Eddigi életpályám során jó néhány foglalkozást űztem, voltam tanár, ügyintéző, ifjúkoromban operaénekesnek készültem, de az írásban találtam meg igazán önmagam. Minden egyes fázisát élvezem, az alapötlet megszületésétől kezdve a kézirat nyomdakészre formálásáig. Szeretek csukott szemmel révedezni, sosem látott világokban jönni-menni. A történeteimben az lehetek, aki nem vagyok, és a történeteim által lehetek az, aki valóban vagyok. Gyermekkoromtól kezdve gazdag fantáziavilágról tettem tanúbizonyságot, az édesanyámtól hallott meséket továbbgondolva újabb és újabb történeteket találtam ki. Diákéveimben versekkel próbálkoztam, később felfedeztem, hogy a prózában is otthon érzem magam. Eleinte rövidebb humoros történeteket írtam, majd 2017-ben, az Aba Könyvkiadó gondozásában megjelent A rettegés piramisa című regényem, ami egy Egyiptomban játszódó, kalandokkal és szerelmi szállal fűszerezett bűnügyi história. Gyermekkoromban öt évet töltöttem Kairóban a családommal együtt, így a könyvben szereplő helyszíneket volt alkalmam a valóságban is megismerni. Rövidebb prózai műveim témáját egy-egy érzésből, hangulatból, színekből, illatokból merítem. Jártamban-keltemben figyelem az embereket, mozdulataikat, hanglejtésüket, és máris körvonalazódik a fejemben egy újabb novella szereplője. 2021 őszén csatlakoztam az Irodalmi Rádió alkotóközösségéhez, ez év novemberében jelent meg egy novellám (Lelki szemetes) az Irodalmi Rádió Szegény az ördög, mert nincsen neki lelke c. kötetében. Ettől kezdve az Irodalmi Rádió szinte valamennyi antológiájában olvashatók...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

82 − = 79

Húsvét

Húsvét Már korán reggel nagy felfordulás volt a városban. Sokan gyűltek össze, hogy a nagy tanács előtt egy embert elítéltessenek. Attalosz is közelebb ment, hogy

Teljes bejegyzés »

Még enyém a remény

Még enyém a remény   Enyémek még szavaim, s enyém minden betű, Még érzem a régi borok ízét, még érik a hárslevelű. Enyémek még a

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Messze még…

Rózsa Iván: Messze még… Új név ajtódon? De még erőd teljében, Messze még talán… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Bölcs nyugalom

Rózsa Iván: Bölcs nyugalom Olvadó a szív: Agg szentimentalizmus? Bölcsek nyugalma… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. Pécsett,

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Örök tavasz

Rózsa Iván: Örök tavasz Elszállt ifjúság: Hol van már, tavalyi hó? Már rég elolvadt… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi

Teljes bejegyzés »