Az én szememben minden ember egyforma. Ez azért is igaz, mert egyáltalán nincs arcmemóriám. Annyira nincs, hogy anyámat se ismerném meg, ha félévig nem látnám őt. Hallottam már, hogy létezik ilyen és azt mondják ez arcvakság. De nálam ez akkor kiegészül nőimellvaksággal is, mert a nők arca helyett én szívesebben nézem a mellüket – különösen nyáron, amikor alig takargatják valami átlátszó vászonnal vagy más általam ismeretlen anyagból készített, figyelemfelkeltő „ruhával”. Épp csak nincs belehímezve: „Ide nézz!!!”
De se arcról, se mellről nem ismerem fel őket. Nekem találták ki az olyan üzleteket, ahol kis kitűzőre ki van írva, hogy „Dóri pénztáros” vagy „Csilla takarító” . Ráadásul pont a mellükre tűzik ki ezeket, így bátran bámulhatom, legfeljebb azt hiszik, hogy csak betűzve tudok olvasni. „szegény diszlexiás” gondolják. Nem hordhatna mindenki ilyen kitűzőt? Legalább azok, akiket ismerek? Rajta lenne a neve és hogy honnan kéne ismernem. „Gabi posta”, „Feri benzinkút”, Peti régi ismerős még Miskolcról”
Nehéz úgy figyelni a másikra, hogy közben állandóan azon jár az eszem, hogy ki a fene lehet ez? Nem könnyű témát választani, ha nem tudom, hogy az a másik mivel is foglalkozik, de a mosolyából úgy tűnik, talán tegnap is váltottunk néhány szót. Egyértelmű a hátrányom, amikor ő a nevemen szólít, én meg még mindig próbálok a beszélgetésből vagy valami jelből rájönni, hogy ki áll velem szemben. Ha fel kell adnom a küzdelmet és unom is azt az arcot vagy mellett, akkor dicsekvésbe kezdek. Elmesélem, hogy mindig is érdekelt a buddhizmus, ezért szeretnék jelentkezni Debrecenbe, a Jógi egyetemre. Ilyenkor általában elköszön a fel nem ismert arc vagy mell, én pedig tovább gondolkodom, hogy a jógi asszisztens vajon a szögeket adogatja a fakírnak, amikor szöges ágyat készít magának vagy csak a füstölőpálcikákat veheti ki a dobozból, meg is gyújthatja vagy ahhoz már magasabb képesítés kell?
Azért is mindegy, hogy kinek az arca vagy melle az, akit éppen nem ismerek meg, mert ha köszön, én úgyis illedelmesen visszaköszönök neki és ha megáll velem beszélgetni az az ismeretlen arc vagy mell, a hozzátartozó száj úgyis csak arról beszél, hogy mennyire drága minden és milyen kevés a fizetése. Sokan még azt is hozzáteszik, hogy hullafáradtak. A fel nem ismert arcok vagy mellek szeretnek velem beszélgetni – azt hiszem – mert nekem is sok gondom van és én is mondom, hogy hullafáradt vagyok. Sőt, mindig tudok példaként felhozni valami elképesztően megdrágult dolgot, ami engem aggaszt. A közös fejcsóválás után az egészségi állapotunkról már nem is tudunk diskurálni. A sok borzalom és borús kilátások felsorolása után az már nem fér bele egy utcai beszélgetés időkorlátain belülre. Ha még ezt a témát és a kórházi várólistákat is ki akarjuk vesézni, akkor már le kell ülni egy kávé mellé valahol. De kinek van ideje erre? És a kávé is milyen drága már?!
Author: Mandel Imre
Mandel Imre az Irodalmi Rádió szerzője. Nagyon fiatalon kezdtem el írni. Először csak betűket, aztán szavakat is (cica, papa). Fogalmam sem volt hogyan kell fogalmazni. Később belejöttem. Felelősséget nem szívesen vállalok az írásaimért. Nem én találtam ki, hogy közre adjam őket. Lelkemnek kedves menyecske terelt erre. Azt gondolom, hogy a humornak mindig, mindenhol helye van. Ez nem művészet, ez trauma fermentálva.