Ha egy könyv lebilincselő, akkor az írója korlátozza a személyi szabadságomat?
Hazugság az egész! Nem is tartott egy hétig, csak négy napig és mind a négy napon ugyanazokat a könyveket árulták! Nagy csalódás volt. Nem volt se lángosos, se vattacukor és a gyerekeknek is csak mesekönyv. Nem volt céllövölde és ringlispíl se. Komolyan gondolták ezt? Az volt, hogy szórakozató irodalom vagy az irodalom szórakoztat. Erre meg odamegyek és csak könyvek vannak. Mindenhol csak könyvek, ameddig a szem ellát. Szerencse, hogy nem vagyok tengeribeteg (akkor itt inkább irodalmibeteg) és nem lettem rosszul a sok könyv látványától. Jó lett volna valami izgalom is, de nem a krimikben, hanem ott a standok között, élőben. Komolyan, én az írókat sem értem és a könyveiket is alig. Miért nem lehet úgy, hogy ír egy könyvet csütörtökről és pénteken azt árulja, szombaton meg a pénteken írt regényét? Akkor érdemes lenne körülnézni mindennap. Kenyeret se eszünk csütörtökit vasárnap. „Hogy adja a csütörtökit?” – kérdezhetném szombaton szánakozva. A nagyáruházakban is fél áron adják az elkészített ételeket zárás előtt egy félórával.
Az ultra vékony telefonok és a súlytalan becsületű emberek korában nem hiszem el, hogy nem lehetne valami könnyebb papírra nyomtatni a könyveket, hogy ne szakadjon le az olvasó karja, ha véletlenül megvásárol néhány kötet. Itt hívnám fel a kiadók figyelmét, hogy a legtöbb elvakult (ezért szemüveges) olvasónak nincs ideje konditerembe járni, mert a ránk zúdított könyváradatból kihalászni az olvasásra érdemeseket időigényes. Ráadásul, ha az a fanatikus kiválogatta a neki tetszőket, azzal még nem ért véget ez az időrabló elfoglaltság. Nem elég hazacipelni és felrakni a polcra a könyveket, még el is kéne olvasni azokat és ez az igazán időigényes része a dolognak. Nem vagyunk időmilliomosok, hogy a könyv cipeléshez még gyúrjunk is.
Hozzanak törvényt, hogy ne írhasson senki sorozatot. Nem rabolhatja el az egyik író a többiektől az összes olvasásra szánt időt. Ne sajátíthassa ki az olvasót. Egy író egyszerre csak egy könyvet írhasson és ne legyen folytatása. Fogalmazzon röviden, tömören. De az én szívem sincs kőből. Néha elnézem egyik-másik író botlását, ha véletlenül túlzásokba esik és trilógiát ír. A két kötetes könyveket nem tudom megbocsájtani, mert nem tudom, hogy az most bilógia vagy dulógia vagy dvalógia vagy mi?
A könyvheti látogatásom nem volt zökkenőmentes. Tulajdonképpen állandóan konfliktusokba keveredtem. Többnyire kedvesek és segítőkészek voltak a könyvterjesztők, csak egy vénasszony volt indokolatlanul mogorva, talán nem véletlenül került perifériára a standjával együtt. Mindenáron mesekönyvet sózott volna rám, hiába mondtam neki, hogy engem csak a bővülő gazdasággal kapcsolatos mesék érdekelnek.
Egy másik standnál vörös fejjel, dühödten ordibált velem egy alacsony, köpcös könyvkiadó, mert egy fél percre letettem a könyveire a lángosomat, amíg kifújom az orromat. Semmi emberség nem volt a szemében, ahogy a bepárásodott szemüvegén keresztül látni lehetett. Pedig adtam neki szalvétát is, amivel kitörölgethette a lecsöpögő olajt a könyvek közül.
Egy csinos írónő könyvét nézegettem, mellém lépett és készségesen, a nevemet is beleírva telefirkálta a könyv első, üres oldalát. Amikor illedelmesen visszatettem a könyvet a helyére és továbbálltam volna, utánam tipegett a tűsarkújában és még kiabált is valamit, sajnos a zajban nem hallottam, hogy mit. Vissza se néztem, gyors léptekkel elinaltam és aznap már nem mertem arra menni többet. Nem tudom, hogy mit akart, de nem ismerkedni jöttem ide és főleg nem szeretnék írónőkkel, művészekkel flörtölni. Ilyesfajta művészlélek nem való hozzám. Szerintem még a fejem is megfájdulna tőle. Szabolcsban születtem, a dobozos sört szeretem, meg a ponyvaregényeket. Képregényeket se láttam sehol, pedig azokban jó kevés betű van, nem kell sokat olvasni. Én szeretem.
A nap végére is sikerült új ismeretséget kötnöm. Egy nő remegett az idegességtől, amikor rám nézet. Talán azért borult ki, mert az egyik pultról elvette az utolsó darabot abból a szép könyvből, ami engem is érdekelt. Én kikaptam a kezéből, ő nem szólt semmit. Csak állt ott felhúzott szemöldökkel a maga százötven centijével és negyven kilójával és bosszúsan nézegette a magam százkilós testfelületét beborító tetoválásokat. Ha türelmesebb lett volna és várt volna még pár percet, akkor az övé lehetett volna az a könyv, mert eszembe jutott, hogy én azt már megvettem az egyik könyves oldal akciós kínálatából. De ő nem várt, dühösen elrobogott. Ilyenek az emberek. Türelmetlenek. Legalább olvasnak – ez az egyetlen mentségük a szememben.
Author: Mandel Imre
Mandel Imre az Irodalmi Rádió szerzője. Nagyon fiatalon kezdtem el írni. Először csak betűket, aztán szavakat is (cica, papa). Fogalmam sem volt hogyan kell fogalmazni. Később belejöttem. Felelősséget nem szívesen vállalok az írásaimért. Nem én találtam ki, hogy közre adjam őket. Lelkemnek kedves menyecske terelt erre. Azt gondolom, hogy a humornak mindig, mindenhol helye van. Ez nem művészet, ez trauma fermentálva.