1942-t írtak, amikor az őszi besorozáskor Pistát a rövidlátása miatt alkalmatlannak ítélték a katonai szolgáltra. Nagyon szomorúan ballagott haza, mert Somfai tanító úr olyan szépen beszélt a levente oktatáson a hősiességről meg a hazaszeretetről, hogy ő mindenképpen katona akart lenni. Édesapja is volt katona: az első világháborúban Doberdónál harcolt, az ő példáját szerette volna követni. Különösen elszomorította az a tény, hogy a barátja Bódog Jóska megfelelt, pedig az egyik lábára – amire a ló rálépett – kicsi kora óta sántított. De hát be kellett látnia: bicegve még lehet lőni, viszont rövidlátóként nem lehet célozni. A két faluból – Orgoványról és Jakabszállásról – kitelt egy század, akik azután nemsokára el is indultak a frontra. Ő itthon maradt, segített apjának gazdálkodni a nyolc hold földön, és türelmetlenül várta a híreket: vajon, hogy alakul a sorsa az egykori iskolatársaknak?
Ilonka 1944. őszén értesült róla, hogy az udvarlója, Bódog Jóska is elesett a fronton: a jakabi századból mindösszesen ketten élték túl a borzalmas ütközeteket. Mélyen gyászolta szerelmét, akinek ugyan nem volt még a jegyese, de biztos volt benne, hogy a fiú a testi hibája ellenére tiszta szívéből szerette. A szép arcú, szőke Ilonka gerince egy gyerekkori balesetben eltörött, és úgy forrott össze, hogy a lány láthatóan púpos maradt. Nem is számított rá, hogy valaki őt ennek ellenére szeretni tudja, de azután az enyhén bicegő Jóska egyre többet járt a házukhoz: eleinte csak napszámba, de azután jött hét végén is, és hamarosan már a közös jövőt tervezgették. És most vége. Nem fogja őt így púposan elvenni senki, az a sorsa, hogy idős szüleit gondozza – hiszen a kilenc nagyobb testvére már mind családot alapított, vagy a városra költözött boldogulni.
Öt éve ért véget a világháború. Az alföldi tanyavilágban folyt tovább az élet: a szülők és feleségek meggyászolták a háborúban elesetteket, és a sebek lassan begyógyultak. Ilonka már huszonkilenc éves volt, a szomszédban lakó Pista harmincegy, amikor az a húsvéti locsolkodás alkalmával megkérdezte a lánytól: lenne-e kedve vele az esti bálba elmenni? Ilonkát meglepte a kérdés. Nem volt őneki szép báli ruhája, táncolni se nagyon tudott – hiszen a testi hiba kapcsán érzett szégyen miatt nem járt el szórakozni. Azt ajánlotta hát a fiúnak, inkább jöjjön át este egy kicsit kártyázni – a snapszozást még a bátyjaitól tanulta, gondolta azzal nem vall szégyent.
Hát így kezdődött, és Pista nemsokára minden vasárnap délután vendég lett a háznál. Karácsonykor megtartották az eljegyzés, és májusra kitűzték az esküvő napját. Következő év februárjában Ilonka édesanyja meghalt, így a gyász miatt nem volt zenés lakodalmuk. Csendesen, szerényen keltek egybe, és nagy szeretetben éltek Pista motorbaleset miatt 1974-ben bekövetkezett haláláig. Az első lányuk halva született. A második – aki ezeket a sorokat lejegyezte – nem kívánhatott volna jobb szülőket, és szeretőbb családot, mint az övéké volt.
1942-t írtak, amikor az őszi besorozáskor Pistát a rövidlátása miatt alkalmatlannak ítélték a katonai szolgáltra. Nagyon szomorúan ballagott haza, mert Somfai tanító úr olyan szépen beszélt a levente oktatáson a hősiességről meg a hazaszeretetről, hogy ő mindenképpen katona akart lenni. Édesapja is volt katona: az első világháborúban Doberdónál harcolt, az ő példáját szerette volna követni. Különösen elszomorította az a tény, hogy a barátja Bódog Jóska megfelelt, pedig az egyik lábára – amire a ló rálépett – kicsi kora óta sántított. De hát be kellett látnia: bicegve még lehet lőni, viszont rövidlátóként nem lehet célozni. A két faluból – Orgoványról és Jakabszállásról – kitelt egy század, akik azután nemsokára el is indultak a frontra. Ő itthon maradt, segített apjának gazdálkodni a nyolc hold földön, és türelmetlenül várta a híreket: vajon, hogy alakul a sorsa az egykori iskolatársaknak?
Ilonka 1944. őszén értesült róla, hogy az udvarlója, Bódog Jóska is elesett a fronton: a jakabi századból mindösszesen ketten élték túl a borzalmas ütközeteket. Mélyen gyászolta szerelmét, akinek ugyan nem volt még a jegyese, de biztos volt benne, hogy a fiú a testi hibája ellenére tiszta szívéből szerette. A szép arcú, szőke Ilonka gerince egy gyerekkori balesetben eltörött, és úgy forrott össze, hogy a lány láthatóan púpos maradt. Nem is számított rá, hogy valaki őt ennek ellenére szeretni tudja, de azután az enyhén bicegő Jóska egyre többet járt a házukhoz: eleinte csak napszámba, de azután jött hét végén is, és hamarosan már a közös jövőt tervezgették. És most vége. Nem fogja őt így púposan elvenni senki, az a sorsa, hogy idős szüleit gondozza – hiszen a kilenc nagyobb testvére már mind családot alapított, vagy a városra költözött boldogulni.
Öt éve ért véget a világháború. Az alföldi tanyavilágban folyt tovább az élet: a szülők és feleségek meggyászolták a háborúban elesetteket, és a sebek lassan begyógyultak. Ilonka már huszonkilenc éves volt, a szomszédban lakó Pista harmincegy, amikor az a húsvéti locsolkodás alkalmával megkérdezte a lánytól: lenne-e kedve vele az esti bálba elmenni? Ilonkát meglepte a kérdés. Nem volt őneki szép báli ruhája, táncolni se nagyon tudott – hiszen a testi hiba kapcsán érzett szégyen miatt nem járt el szórakozni. Azt ajánlotta hát a fiúnak, inkább jöjjön át este egy kicsit kártyázni – a snapszozást még a bátyjaitól tanulta, gondolta azzal nem vall szégyent.
Hát így kezdődött, és Pista nemsokára minden vasárnap délután vendég lett a háznál. Karácsonykor megtartották az eljegyzés, és májusra kitűzték az esküvő napját. Következő év februárjában Ilonka édesanyja meghalt, így a gyász miatt nem volt zenés lakodalmuk. Csendesen, szerényen keltek egybe, és nagy szeretetben éltek Pista motorbaleset miatt 1974-ben bekövetkezett haláláig. Az első lányuk halva született. A második – aki ezeket a sorokat lejegyezte – nem kívánhatott volna jobb szülőket, és szeretőbb családot, mint az övéké volt.
Author: Holéczi Zsuzsa
Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, nyugdíjazásomig egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az Alföldön egy kis faluban születtem, ezután Kecskeméten éltem a férjemmel és fiammal, de egy szakmai kihívás miatt tizenhat évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot is kerestem, előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő. Már a Középiskolai tanulmányaimat befejezve népművelés-könyvtár szakon szerettem volna továbbtanulni, de édesapám 17 éves koromban bekövetkezett halála után kereső nélkül maradt a család, ezért munkába álltam – és az évek során egyre messzebb kerültem ettől az elképzeléstől. Az irodalomszeretet és a jó fogalmazási készség persze megmaradt, és mindig jó szívvel gondolok a Középiskolai magyar tanáromra, Baltás Dánielre – illetve az ő osztálytalálkozónkon tett kijelentésére. “Bölcsész létemre az olyanok miatt volt érdemes magyart tanítani, mint amilyen diák maga volt Zsuzsa “. Az egyetlen tantárgy amiből “dicséret” -tel érettségiztem a magyar volt, és valahol a lelkem mélyén mindig készültem arra, hogy majd egyszer annál komolyabb “művet” is írok, mint a Macskaújságban közzétett 2 oldalas “nekrológom”. Kedvenc hetilapomat olvasva üzenet értékű volt számomra a Központi Médiaakadémia felhívása, mely szerint képzést indítanak írói ambíciókkal rendelkezők számára. Megosztva elképzelésemet...