G.F. szürke, zugokban bujkáló egérke. Nappal igyekszik bújni a fény elől, még árnyékot se vessen. Az éjszakát szereti, nincs fény, ne lássa senki. G.F. fél a sötétben, de a világostól még jobban retteg. Az emberek elkerülik, senki sem nevezné őt a barátjának. G.F. acsarkodására, irigykedésére, gyűlölködésére senki se kíváncsi és mindenki tudja, ha ő éppen nincs ott G.F. társaságában, akkor nagy valószínűséggel ő is sorra kerül a képzeletbeli boncasztalon és kivesézi őt.
G.F. régóta vágyott fegyverre. Megnézett minden képet, amit csak talált – ha valamilyen pisztoly volt rajta. A részleteket nem olvasta el, mert nem szeret olvasni, csak a kaliberre, a tárkapacitásra és a pisztoly súlyára volt kíváncsi. Jó nagy kéne! Neki a pisztoly önbizalmat ad, olyan érzés, mintha egy izmos testőr vagy egy tagbaszakadt barátja védené és leplezné a veleszületett gyávaságát. A barátot csak elképzelni tudja, mert soha nem volt egyetlen barátja se. Ahogy felismerték primitíven leplezett kétszínűségét, mindenki eltávolodott tőle, aztán elkerülte őt. Ha a fegyvere nála van, bárkivel tud fölényesen beszélni. Örömmel tölti el, hogy lelkének torz törpeségét a fegyvere fényében óriásnak láthatja. Saját maga ragyogásában soha nem veszi észre, hogy csak ő gondolja óriásnak magát, mindenki más azt a szánalmas gnómot látja, ami valójában. G.F. szeretne egy sokkal nagyobb stukkert (ahogy ő mondja). Minden álma egy Zeliska- revolver a maga hat kilójával. Ábrándjai szerint ez még az asszonnyal, az ágyban is kompenzálná jelentéktelenségét, szerény méretét. Zeliska-revolverre nem telik és az asszony is kielégítetlen marad(na ha nem szűrte volna össze a levet a benzinkút kezelő fiúval). G.F. a nap végén nem is bújik az ágyba, ahol szembesülni kellene azzal, hogy nem csak a lelke törpe. Inkább kimegy és megbújik a sötétben.
G.F. nem éri be ennyivel. Rovarokat öl. Ha belefárad a légycsapóval, egyesével ölni a legyeket, élvezettel fújja a szert körbe a szobában. Aztán idióta vigyorral az arcán figyeli, ahogy a legyek, molyok, szúnyogok vergődnek és elpusztulnak. Szabadnapján szórakozva írtja az udvarán futkározó hangyákat. Igazi csemege, ha darázsfészket talál vagy méheket pusztíthat. A teljes kolóniák elpusztítása földöntúli gyönyör, isteni mivoltát bizonyítja. G.F. ilyenkor mindenhatónak érzi magát és ez az érzés újrázásért kiált. Valami nagyobbat, még több élőlényt kell megölni. Éjszakánként ez az impotens is vágyik az élvezetekre. Csendben leselkedik, arra járó kutyákat, macskákat, fészkükre szálló galambokat kutat. Fél, persze, hogy fél – mindig is gyáva volt. Most is az. A légpuskáját hidegverejtékes, elfehéredett ujjakkal szorítja. Önelégült mosollyal nyugtázza, ha eltalál egy állatot és láthatja annak a fájdalmát vagy halálát. Az igazi kéj mégis az G.F.-nek, ha valamelyik ismerős vagy szomszéd kutyáját felismeri és jól célzott lövéssel leteríti. Izgatottan várja a találkozást az állat gazdájával, ahogy tudja, még sietteti is. Minél előbb szeretné hallani a kínzás eredményét, látni a gazdi fájdalmát. Csak akkor jön zavarba egy pillanatra, ha olyan átkot szórnak a lövöldözőre, amit még nem hallott. „Ha kezébe veszi a fegyvert legközelebb, a saját szemét lője ki vele!”
A gyerekére szórt átok azért nem fog, mert az a gyerek nem tőle van, hanem a gázóra leolvasótól.
G.F. nem egy monogram, G.F.: gerinctelen féreg
Author: Mandel Imre
Mandel Imre az Irodalmi Rádió szerzője. Nagyon fiatalon kezdtem el írni. Először csak betűket, aztán szavakat is (cica, papa). Fogalmam sem volt hogyan kell fogalmazni. Később belejöttem. Felelősséget nem szívesen vállalok az írásaimért. Nem én találtam ki, hogy közre adjam őket. Lelkemnek kedves menyecske terelt erre. Azt gondolom, hogy a humornak mindig, mindenhol helye van. Ez nem művészet, ez trauma fermentálva.
