Az éj lassan feloszló sötétje puha takaróként ölelte körül a hajnali buszt a csikorgó hidegben. Az utasok arcán a félbeszakadt álom öntudatlansága fénylett. A nehéz, izzadtságszagú télikabátok rámelegedtek viselőikre, az orrokon-szájakon át kiszökő langyos leheletek párája lecsapódott az ablaküvegen.
A munkásoverallt viselő férfi a járdán friss kiflit majszoló, gyors reggeli kávéjukat műanyag pohárból magukba löttyintő járókelőket bámulta az ablakon keresztül. A következő megállóban látta felszállni a barna dzsekis lányt, csakúgy, mint máskor, farmerben, edzőcipőben. Azt a kellemetlenül gyakori nőtípust testesítette meg, akin rendszerint nem talál különösebb néznivalót a férfiember, ám ez alkalommal mégis csak megakadt rajta a szeme.
Hirtelenjében nem is tudta volna megmondani, miben tér el a lány megjelenése a mindennapi rutintól. Talán a halvány mosolyban, ami korábban sosem játszadozott sápadt, keskeny ajkain? Még egyszer végigmérte, ezúttal tüzetesebben, már-már provokatívan, mint egy ritkán kapható, egzotikus árut a boltban. A haját nézte meg legutoljára, rövidre nyírt, egyenes frizuráját. A jellegtelen, barnás alapszínből jelzőrakétaként világlott elő egy nagyjából két centiméter széles, lilára festett tincs, mely a feje tetejéről indult, és a szemöldöke vonaláig érve, a homlokába hullt.
Nem a középkorú nők elbújós padlizsánlilája, nem is a szolid pasztellszínek mögé rejtőző irodisták megúszós halványlilája volt ez az árnyalat, sokkal inkább az a vörösbe játszó, szemtelenül élénk, magamutogató lila. A lány még élvezte is a személyére irányuló különleges figyelmet. Határozottan jól állt neki az arcára kiülő magabiztosság, még a szeme is felragyogott, amikor helyet foglalt a férfivel szembeni ülésen.
– Márti vagyok – ragadta magához a kezdeményezést egy rövid bemutatkozással –, Tóth Márti.
– Nándor – nyújtotta a kezét a férfi –, Papp Nándor. – Még életében nem kötött ismeretséget tömegközlekedési eszközön, főleg nem munkába menet. Meg aztán nem is volt rá ideje, sem energiája, hogy nőkkel ismerkedjen, feleség és egyéves kisfiú várta otthon. Végül is miért ne? – fontolgatta magában a kínálkozó lehetőséget. Azzal még nem tesz semmi rosszat, ha beszédbe elegyedik egy lánnyal. Érezte Márti csalódott pillantását az ölében nyugtatott bal kezén, fel is emelte kissé a gyűrűsujját, és mintha csak úgy megszokásból tenné, forgatni kezdte a karikagyűrűjét.
Másnap reggel is váltottak néhány szót a buszon. Nándor egyre csak a hajtincsre pislogott, szemkápráztató lilája egész nap elkísérte. A lány arca szinte már el is tűnt mögüle, csak azt az egy tincset nem tudta feledni még este, éjjel sem. Lila ruhás, lilára festett hajú nőkről álmodott a neje mellett az ágyban, és hosszú, lilára lakkozott körmökben végződő karcsú ujjakról. Nyakatekert pózokban, változatos módon szeretkezett a lila nőkkel, egymás után tette a magáévá őket… Őrült álmából csatakosan ébredt, az asszony a vállát rázta, és az arcába rikoltotta:
– Kelj már fel, a végén még elkésel!
Épp csak hogy elérte a buszt. A lány a szokott megállóban felszállt, és leült vele szemben, a tincse mintha még a tegnapinál is élénkebben virított volna.
– Meghívhatom ma este? – hangzott félénken Nándor kérdése, de annyira komolyan azért mégsem tartva az elutasítástól. – Péntek van, talán maga… talán te is szeretnél egy kicsit kimozdulni otthonról…
– Hová menjünk? – A lány ajka talányos-kihívó mosolyra húzódott.
– Benézhetnénk, mondjuk a Sing Singbe – bökte ki némi habozás után a férfi.
A Sing Sing az egyetlen diszkó volt a városban, Nándor úgy gondolta, itt bukhat le a legkevésbé egy alig húszezer lakosú településen. Egymásnak préselődő tömeg, félhomályban fel-felvillanó reflektorfények… Feltűnés nélkül el lehet vegyülni a sokaságban, nem úgy, mint egy kávézóban vagy étteremben.
– Rendben. – Márti még akkor is mosolygott, amikor a férfi már rég leszállt a buszról.
– Elment az eszed? – korholta otthon Nándort az asszony. – Ez lenne az első csajos estém a barátnőimmel a gyerek születése óta! Megbeszéltük, hogy ma te vigyázol rá, nem?
A férfi nyelt egyet. Valóban kiment a fejéből, hogy aznap ő a gyerekügyeletes. Nem volt mit tenni, rögtönöznie kellett valami elfogadható kibúvót.
– Délután hívott a Jani, tudod, az általános iskolai barátom, aki Németországban dolgozik. Hazalátogatott, évek óta először, és holnap már megy is vissza. Beülnénk valahová egy korsó sörre… Csak ezt az egy estét vedd át tőlem, kérlek – nézett könyörögve a neje szemébe –, ígérem, többszörösen visszaadom! Jövő héten minden áldott este oda mész, ahová csak akarsz, fodrászhoz, műkörmöshöz, barátnőkhöz, bánom is én!
Csaknem egyszerre értek a Sing Sing bejáratához, a férfi talán hajszálnyival hamarabb. Alig ismerte meg a lányt, csupán a lila tincse láttán lehetett teljesen biztos benne, hogy valóban ő az.
– Milyen csinos vagy! – szaladt ki a száján. És valóban, mennyivel másképp festett most Márti! A barna dzseki helyett kigombolt szövetkabátot viselt, a testhezálló ruha furcsamód mintha karcsúbbnak mutatta volna, s ami a legszembetűnőbb változást hozta, az arcán finoman csillogó smink.
– Te sem nézel ki rosszul – tekintett végig Nándor fekete nadrágba, bőrcipőbe és bőrdzsekibe bújtatott alakján a lány. – Így azért mégis csak más.
– Hát igen. Más – mondta halkan a férfi.
Bent már villództak a fények, a mennyezeti világítótestek színes kavalkádja még inkább fokozta a hangulatot. Többen táncoltak, a felhevült testek hétköznapi gátlásaikat levetkőzve tapadtak egymáshoz. Nándor és Márti először rock and rollt, majd összesimulós lassút jártak. A lány meglepően jól mozgott, a férfi máris kezdte szűknek érezni elöl a nadrágját, egészen addig, míg egy fiatal, kamaszos hang jó hangosan rájuk nem köszönt.
– Helló!
Nándor ijedten fordult a hang irányába. Régi kollégája és barátja, Szekeres Lajos fia volt az, egy vörösre rúzsozott ajkú lány csípőjéhez dörzsölte éppen az altestét.
– Szórakozunk? – kacsintott rájuk kétértelműen a fiú, akit Nándor pelenkás kora óta ismert. A választ nem várta meg, inkább partnernője hátsójának tapogatásával foglalatoskodott.
– Tudok egy ennél sokkal jobb helyet – fogta karon Mártit Nándor. Átvonszolta a vonakodó lányt a tömegen, és kivezette a teremből, elkerülendő a további kellemetlen találkozásokat. Évekkel korábban egy nyáron festő-mázolóként kapott munkát itt a diszkóban, tudta, hol vannak a közönség elől elzárt területen megbújó, félreeső zugok. Az ismerős, raktárként használt szoba ajtaját nyitva találta – azon a nyáron, még mielőtt megházasodott volna, behozott ide néhány alkalmi nőt –, és gyorsan beterelte Mártit. Villanyt nem gyújtott, kockázatos lett volna, ha kiszűrődik a fény a folyosóra. Egy hosszú nyelves csók után a keze felfedező útra indult Márti töltöttgalamb-testén, a szoknyája alá, a melltartójába is benyúlt. Az asztal felé húzta a lányt, lesöpörte a szanaszét heverő papír fecniket és a takarításhoz használt rongyokat. Gyenge, nyöszörgő tiltakozás adta tudtára, hogy talán nem ez a megfelelő hely és pillanat, de mindkettőjük vérében kellően megemelkedett az alkoholszint ahhoz, hogy végül megtegyék azt, amiért az egész esti programot végigcsinálták, hazugságokkal, szűk ruhával, púderrel, rúzzsal, szempillaspirállal.
A fekete nadrágon lecsusszant a cipzár, a reszkető férfikezek nyakig feltűrték a lány ruháját, lehúzták róla a harisnyanadrágot, leleplezve a karcsúvá tévő turpisságot, az alakformáló bugyit. Nándor neje is ugyanilyet viselt a szülés óta, ha nagy ritkán kimozdultak otthonról.
A szivacsbetétes melltartóból előhullámzó lágy szövetű keblek végképp lelombozták a férfit. A hajtincsre nézett, amelyről rögtön az álombeli lila nők jutottak eszébe. Az így nyert lendület azonban hamar kifulladt, vége lett mindennek, még mielőtt kezdetét vehette volna bármi is.
A hétfői buszon Márti szándékosan kerülte Nándort. A túloldali üléssoron, egy piacra igyekvő banyatankos néni mögött talált magának helyet. A barna dzseki, farmer és a festetlen arc a régi volt, egy valami hibádzott csupán, a lila hajtincs. Eltűnt, mintha sosem lett volna a fején. Beleolvadt az egyhangúan pergő téli napok szürkeségébe.
Author: Bora Ildikó
Bora Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. Eddigi életpályám során jó néhány foglalkozást űztem, voltam tanár, ügyintéző, ifjúkoromban operaénekesnek készültem, de az írásban találtam meg igazán önmagam. Minden egyes fázisát élvezem, az alapötlet megszületésétől kezdve a kézirat nyomdakészre formálásáig. Szeretek csukott szemmel révedezni, sosem látott világokban jönni-menni. A történeteimben az lehetek, aki nem vagyok, és a történeteim által lehetek az, aki valóban vagyok. Gyermekkoromtól kezdve gazdag fantáziavilágról tettem tanúbizonyságot, az édesanyámtól hallott meséket továbbgondolva újabb és újabb történeteket találtam ki. Diákéveimben versekkel próbálkoztam, később felfedeztem, hogy a prózában is otthon érzem magam. Eleinte rövidebb humoros történeteket írtam, majd 2017-ben, az Aba Könyvkiadó gondozásában megjelent A rettegés piramisa című regényem, ami egy Egyiptomban játszódó, kalandokkal és szerelmi szállal fűszerezett bűnügyi história. Gyermekkoromban öt évet töltöttem Kairóban a családommal együtt, így a könyvben szereplő helyszíneket volt alkalmam a valóságban is megismerni. Rövidebb prózai műveim témáját egy-egy érzésből, hangulatból, színekből, illatokból merítem. Jártamban-keltemben figyelem az embereket, mozdulataikat, hanglejtésüket, és máris körvonalazódik a fejemben egy újabb novella szereplője. 2021 őszén csatlakoztam az Irodalmi Rádió alkotóközösségéhez, ez év novemberében jelent meg egy novellám (Lelki szemetes) az Irodalmi Rádió Szegény az ördög, mert nincsen neki lelke c. kötetében. Ettől kezdve az Irodalmi Rádió szinte valamennyi antológiájában olvashatók...