Tegnap Kecskeméten jártam, és találkoztam rég nem látott unokahúgommal, – aki mindössze egy hónappal fiatalabb, mint én, és akivel gyerekkorunkban egymás közelében éltünk. Iskolába is együtt jártunk – máig emlékszem, hogyan játszottunk télen a nagy hóban hazafelé jövet. Mert bizony, hiába húzatott gyalogutat a nagypapám a szomszédtól kölcsönként csacsi után kötött eperfatuskóval, nekünk az volt az igazi élvezet, ha ott bukdácsolhattunk mellette. Akkor még voltak „igazi telek”: hóban, fagyban, lovas szánnal mentünk a nagybátyámmal a több mint öt kilométerre lévő falusi boltba vásárolni.
Most már nagyon ritkán találkozunk, és olyankor igyekezünk felidézni a sok játékot, és a gyerekkori csínyeket. Meglepődtem, hogy ő már nem emlékszik rá, hogy tulajdonképpen neki köszönhetem az életem – de én, hogy feledhetném életem egyik legnagyobb kalandját, ami kis híján tragédiával végződött?
Tudni kell: anyukámék tízen voltak testvérek. Mivel nagyapámnak 87 hold földje volt, a felnőtté válásukkor minden gyerek kapott nyolc hold földet, hogy azon boldoguljon, Közülük öten nem költöztek el később sem a családi fészek közeléből, és ha kellett, egymás segítve végezték a ház körüli munkát. Így volt ez azon a számomra igen emlékezetes napon is, amikor két nagybátyám, anyukám, és két sógorasszonya kimentek a tanyánktól kb. egy km-re lévő gyepre vályogot vetni. Ez úgy történt, hogy az ottani agyaggödrökből származó sárból és a magukkal vitt szalmából taposással összeállítottak egy masszát, amit fa keretekbe tömködtek, és a téglalap alapú formákban hagytak kissé megszáradni, majd „kivetették”, – azaz kiütötték belőle egymás mellé a földre, ahol napokon át száradtak. Mivel nehéz munka volt, és sok kéz kellett hozzá, általában összefogtak a szomszédok, és több családnak is készítettek ilyenkor építőanyagot.
Mi Pannival ezen a délelőttön a házunk udvarán játszottunk, de úgy dél körül kitaláltuk: kimegyünk a rétre a vályogkészítőket megnézni, és ha megengedik, mi is tapossuk kicsit a sarat. Jó mókának tűnt. Én, – tisztán emlékszem rá a mai napig – egy hosszúkás, magas piros kartondobozba sok-sok magam varrta babaruhát, és a tetején egy gumiból készült hajas babát is cipeltem magammal.
Tudni kell, hogy ezek a bányagödrök, ahonnan kinyerték az agyagot, legalább két-három méter mélyek voltak, és idővel megteltek vízzel, nádas alakult ki körülöttük, vízimadarak és békák lakták – no meg piócák is, így a fürdés ezekben nem volt nekünk megengedve. Meg nem tudom mondani, hogy a nagy réten, ahol ezek az elszórt mély gödrök voltak, nekünk miért épp a vízparton kellett bóklásznunk, de az tény, hogy én egy meggondolatlan hátralépésnél belezuhantam az egyik vízzel telt gödörbe, a nád közé. Annyi időm még volt, hogy kiáltsak, és a babaruhás dobozt kidobjam a partra, majd – Panni elmondása szerint – elnyelt a víz. Ő persze az első rémület után rohanni kezdett a szülei felé, hogy jöjjenek, mert beleestem a vízbe, de arra a kérdésre, hogy „és hol” nem tudott pontos választ adni. Óriási szerencsémre Lajos bátyám meglátta a babaruhás dobozt, így annak irányában tétovázás nélkül beleugrott a vízbe, és meg is talált: valami hínárféle tekeredett a bokámra, azért nem vetett fel a víz. Ha nincs a babás doboz, bizony ott fulladok meg, mire azt a jó nagy gödröt körbekutatják.
Azt hiszem, elég gyorsan magamhoz tértem. Ott feküdtem csuromvizesen, testemen jó néhány piócával, – amiktől azóta is irtózom. Édesanyám szedegette le, majd ölbe kapott, és futott velem hazáig, hogy a feltámadó szélben meg ne fázzak az ázott ruhámban. Otthon aztán nagypapa gondjaira bízott, és amikor ketten maradtunk, neki elmertem mondani, hogy most már elhiszem, amit a hittanon tanítottak, hogy minden embernek van őrangyala. Nagypapa megértően bólogatott, és azt mondta: mikor ő az I. világháborúban az olasz fronton harcolt, bizony ő is nemegyszer az őrangyalához fohászkodott, hogy hazatérhessen az imádott menyasszonyához, az én nagymamámhoz.
Talán ez az eset is közrejátszott abban, hogy én sohasem tanultam meg úszni – mert ez a bányagödörbe esés és a piócák alaposan elvették a kedvemet a mély víztől. Minden esetre a történteket soha se tudtam feledni, hiszen ez volt életem egyik legnagyobb kalandja
Author: Holéczi Zsuzsa
Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, nyugdíjazásomig egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az Alföldön egy kis faluban születtem, ezután Kecskeméten éltem a férjemmel és fiammal, de egy szakmai kihívás miatt tizenhat évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot is kerestem, előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő. Már a Középiskolai tanulmányaimat befejezve népművelés-könyvtár szakon szerettem volna továbbtanulni, de édesapám 17 éves koromban bekövetkezett halála után kereső nélkül maradt a család, ezért munkába álltam – és az évek során egyre messzebb kerültem ettől az elképzeléstől. Az irodalomszeretet és a jó fogalmazási készség persze megmaradt, és mindig jó szívvel gondolok a Középiskolai magyar tanáromra, Baltás Dánielre – illetve az ő osztálytalálkozónkon tett kijelentésére. “Bölcsész létemre az olyanok miatt volt érdemes magyart tanítani, mint amilyen diák maga volt Zsuzsa “. Az egyetlen tantárgy amiből “dicséret” -tel érettségiztem a magyar volt, és valahol a lelkem mélyén mindig készültem arra, hogy majd egyszer annál komolyabb “művet” is írok, mint a Macskaújságban közzétett 2 oldalas “nekrológom”. Kedvenc hetilapomat olvasva üzenet értékű volt számomra a Központi Médiaakadémia felhívása, mely szerint képzést indítanak írói ambíciókkal rendelkezők számára. Megosztva elképzelésemet...