A pókfóbiás könyvet kölcsönöz

Beck Brigitta: A pókfóbiás könyvet kölcsönöz

 

Egy hetem van még visszavinni,

Pedig nemrég kölcsönöztem,

És azóta sem tudom elhinni,

Hogy ennyi pók elfér egyetlen könyvben.

 

Negyvenezer pókfaj van a világon,

Még belegondolni is félelmetes,

De jelenleg, ami ott lóg a csilláron,

Nekem csak ez az egy érdekes.

 

Nem mintha szeretném a pókokat,

A szobám sarkai mégis velük vannak tele,

És nem hagy nyugodni a gondolat,

Hogy éjszakánként mibe másznak bele.

 

Kikölcsönöztem hát ezt a könyvet,

Hogy kiderítsem, mit lehet tenni,

De nem tudtam meg belőle többet,

Csak hogy a pókok nem szoktak embereket enni.

 

Egy kicsit megnyugtat ez a tudat,

Teljesen mégsem könnyebbültem meg tőle,

Hiszen, ha az ember pókok után kutat,

Azzal elméletben jut csak előre.

 

Összefoglalom mégis, amit megtanultam,

A csillárról egy zugpók ereszkedik az ágyra,

Nyolc lábával rám mászott, amíg aludtam,

De a zugpók elvileg az embert nem bántja.

 

Ennek ellenére kegyetlenül ronda,

Nyolc szeme közül hat előre néz,

És az ember neki hiába mondja,

Hogy ne, egyszerre akkor is ötvenet petéz.

 

A nőstény akár hét évig is élhet,

És háló nélkül is képes vadászni,

A mi hibánk, ha megharap minket,

Mert a zugpók útját nem szabad elállni.

 

Kedves tulajdonsága, hogy nem csíp, hanem harap,

Így egy édes kutyára akar hasonlítani,

S amíg nem zaklatjuk, lakásunkban marad,

A könyv szerint nem szabad irtani.

 

Azt írja, hogy szeressük a pókot,

És ha nem szeretem, kegyetlen vagyok,

De egy kicsit fordítsuk meg a dolgot:

Szeretne-e a pók engem, ha jól belémarok?

 

Azt hiszem, a pók így sem szeret,

S ez az érzés meglepő, de kölcsönös,

Legalább már egy pókfajt ismerek,

Így jár a pókfóbiás, aki könyvet kölcsönöz.

 

Azóta másképpen nézem a pókokat:

Jó távolról, mert még jobban félek tőlük,

Figyelek, nehogy elálljam útjukat,

És ha felém jönnek, elfutok előlük.

 

(Megjelent az Irodalmi Rádió „Nézőpont kérdése” című antológiájában.)