A maszk

Andrea harmadik napja feküdt a Krankenhausban, Bécs egyik legjobb kórházának baleseti sebészetén. Erős fájdalmai voltak, bal lábát combban fúrták át, és egy csigás rendszerrel húzatták átmenetileg – amíg a törött combnyakat meg tudják műteni. A fájdalomtól és a vérveszteségtől sápadt szép arcát hosszú, barna haj keretezte, mely most rakoncátlan fürtökben terült el a párnáján. A sok gyógyszertől kissé kábán, de éberen feküdt, így tisztán hallotta a szomszéd szobából beszüremlő hangokat. A tv híradóból a következő hallatszott:

„Egyre több bohócjelmezes támadást követnek el Németország mellett Ausztriában is: Stájerországból, Karintiából és Salzburgból is érkeztek jelentések ilyenről, és a rendőrség keddi közlése szerint Tirolban is lecsaptak a horror bohócok, hárman rontottak rá egy 19 éves fiatalra a hétvégén. Hétfőn este pedig a felső-stájerországi Mürzzuschlag településen egy 16 éves lánynak kellett menekülnie egy sikolyjelmezes támadó elől. A lány két barátjával együtt egy mélygarázs felé tartott, amikor a maszkos támadó ráijesztett. Menekülés közben a lány leesett a lépcsőről…”

Itt tartott a bemondó, amikor Andrea zokogásban tört ki: ez a hír róla szólt, és most, a tévéből hallottak hatására újra átélte a támadást. Igen, gondolatban újra ott járt a rosszul megvilágított lépcsőnél, sietett a szomszéd fiúk után, akik már a garázsban az autónál álltak, amikor a sövény mögül kilépett egy rémisztő alak: fekete lepelben volt, arcát a horrorfilmből ismert sikoly álarccal fedte, és kezében baseball ütőt lóbált. A lány halálra vált, pár pillanatig csak tágra nyílt szemmel nézte támadóját, – aki eközben ördögi hörgéseket hallatott – majd teljes erőből rohanni kezdett. Cipője sarka azonban a második lépcső repedésében megakadt, és ő teljes testsúlyával a bal csípőjére esve végiggurult a lépcsőn. Most, hogy a hírt hallotta, újra átélte a sikertelen menekülés minden percét, és kétségbeesetten zokogott tovább mindaddig, amíg egy kedves hang meg nem szólította:

• Bejöhetek?
• Igen, persze – válaszolta és könnyein át a hang irányába nézett.

Magas, barna fiú állt a kórterem ajtajában, kezében egy fehér rózsacsokorral. Andrea úgy emlékezett, soha életében nem látta még ezt a fiút, de határozottan helyesnek látta, ezért hellyel kínálta.

• Bocs, hogy csak így betörök hozzád. Hans vagyok, tegnap itt voltam a barátomnál a hetes kórteremben amikor épp kitoltak a műtőből. Mondta valaki, hogy Te vagy az a lány, akit megijesztettek…
• Ja! Elég jól sikerült. Úgy tűnik, béna maradok egész életemre ettől az ijesztgetéstől.
• Ne mond! Az nem lehet! Egy ilyen szép lány… meg kell gyógyulnod!

 

• Hát…, azon vagyok, de egyelőre nem nagyon biztatnak. A combnyaktörésen felül gerincsérülésem is van, ez még nem műthető, előbb a lábamat próbálják helyrehozni. Azt mondta a prof, az a sürgősebb, mert ha elhalnak az idegek az visszafordíthatatlan – mondta, és újabb könnycseppek jelnetek meg szép arcán.

A fiún látszott az őszinte együttérzés, megkérdezte, eljöhet-e máskor is, mert annyira szeretne neki segíteni, úgy szeretné látni amikor majd jobban lesz. Andrea beleegyezett, hogy eljöjjön, beszélgettek még kicsit, majd a fiú mielőtt távozott, még megkérdezte: hozhat-e valamit, amivel könnyebbé teheti a kórházi napokat? A lánynak határozottan jól esett a törődés, mondta, hogy egy kölcsön lejátszónak és egy kis jó zenének tudna örülni. Miután a fiú elment, Andrea eltűnődött azon, hogy lám, milyen rendes fiúk is vannak, bezzeg az az őrült, aki miatt ide került! Vajon hol lehet? Érez bűntudatot?

A napok nagyon lassan teltek a kórházban. Hans gyakran meglátogatta, hozott MP3 lejátszót és hozzá SD kártyát sok zenével, újságokat és virágot – és a két fiatal egyre közelebb került egymáshoz, egyre hosszabban beszélgettek. Persze jöttek Andrea szülei, és a szomszéd fiúk is akikkel együtt volt a baleset idején, és az osztálytársak is, – de a fájdalmat, az egymást követő műtéteket így is nehéz volt elviselni. Körülbelül két héttel a baleset után a nyomozók ismét felkeresték Andreát és megérdeklődték, mire emlékezik a támadásból, jutott-e eszébe esetleg újabb részlet az akkor történtekből, – de a lány sajnos semmi érdemlegessel nem tudott szolgálni. Azt ugyan meg tudta mondani, hogy a támadó kb. egy fejjel volt magasabb nála, de mivel a torz hörgésnél egyebet nem hallott tőle, annak semmi esélye sem volt, hogy a hangját felismerje, és annak sem, hogy az alkatáról tudjon mondani valamit, mivel az egész testét egy aranyszegélyes fekete lepel takarta: olyan, mint amilyet halloweenre árulnak bármely nagyáruházban.

Andreát eléggé megviselte a nyomozók látogatása, mert megint újraélte a támadás borzalmát, és akarva – akaratlan arra gondolt: ő már soha nem fog olyan gondtalan, boldog életet élni, mint eddig, hogy számára ott, azon az estén véget ért a gyerekkor. Vigaszképpen elővette a fejhallgatót, és elkezdte hallgatni a zenét, amit Hanstól kapott. Az SD kártyán a rockzenei számok végén kis szünet után felhangzott egy különleges, halk muzsika, egy lassú walzer, egy andalító keringő, melytől mindig különös nyugalom szállta meg. Gondolta, hogy ezt csak véletlenül hagyhatta rajta Hans, el is határozta, hogy majd megkérdezi tőle mi ez a zene – de aztán ez elmaradt.

Újabb napok teltek el fájdalomban és kétségben, majd tornászok jöttek, akik megpróbálták átmozgatni a sérüléstől béna tagjait, és lassan – lassan megtanulta, hogy próbáljon legalább segíteni az őt ápolóknak a felültetésben, a kerekesszékbe helyezésben. Aztán egy napon amikor Andrea szülei épp látogatóban voltak, bejött hozzá Robert Offner sebészprofesszor, és leültek megbeszélni a jövőt. Elmondta, hogy a tudomány jelen állása szerint ők többet nem tudnak tenni, Andreának kerekesszékben kell elhagynia a kórházat, és valószínűleg hosszú éveken át így kell élnie, de ne keseredjenek el, nagyon nagy az orvostudomány, folyamatosan jönnek új módszerek és új fejlesztések, és egy napon majd biztosan bevezetnek olyan műtéti eljárást, amivel őt is lábra tudják állítani.

 

Andrea vigasztalhatatlan volt. Zokogott hosszú időn át, majd arra kérte szüleit: hagyják őt itt, most kisírja magát, és ha jön Hans, – ekkora már a szülők is ismerték, és elfogadták, hogy a kislány egyre jobban ragaszkodik ehhez a fiúhoz – egyedül szeretné neki elmondani az orvos „ítéletét”. A szülők beleegyeztek, és azzal váltak el, hogy másnap, ha a zárójelentés elkészül, mentővel hazaszállíttatják a lányt.

Négy óra körül Andrea a nővérnek csöngetett, megkérte ültesse át a kerekesszékbe, – nem akarta, hogy a fiú az ágyban fekve találja, mert úgy még kiszolgáltatottabbnak érezte magát.  Elkérte a nővértől az MP3-ast, és végighallgatta újra a walzert, hogy kissé megnyugodjon. Elhatározta, hogy amikor a fiú a szobába lép, nem fog sírni: erős akart maradni, mert úgy döntött, megmondja neki, ne keresse őt ezután, hiszen most már biztos, hogy nyomorék marad, hogy nem fog teljes életet élni, és nem akarja, hogy a fiú ettől szenvedjen. Itt tartott a gondolataiban amikor Hans belépett, kezében egy kis dobozzal és egy tűzpiros flamingó virággal:

• Drága Kincsem! Mindent tudok! Édesanyád felhívott, és elmondta, hogy mit mondott a professzor! – mondta, és magához ölelte a lányt, miközben a kezébe csúsztatta a kis dobozt, és az ölébe fektette a szív alakú piros virágot.

Andrea bontogatni kezdte a selyem masnit, mely a kis piros dobozt fogta át – és benne egy csodaszép gyűrűt talált.

• Kicsi Kincsem én ezután mindig veled akarok élni, legyél a menyasszonyom! Addig várok rád, amíg te akarod, de tudd, hogy én sosem engedlek el, hogy mindig gondoskodni fogok rólad, – mondta a fiú, és csókokkal halmozta el a lány könnyes arcát.
• De én…de én azt akartam mondani, menj el, mert én sosem leszek egészséges, sohasem szülhetek neked gyereket… – zokogta a lány. A férfi azonban átölelte, apró csókokkal halmozta el könnytől áztatott arcát, és ő lassan megbékélt: és boldogan hozzábújt Hanshoz.
• Dehogy megyek, hogy gondolod! A szüleidtől is meg fogom kérni a kezed, ott akarok melletted lenni, segíteni az iskolába járásban, és mindenben, amiben kell. Hidd el, agyon szeretlek. Nem számít, ha nem lesz gyerekünk, sőt nem is kell: hiszen itt vagyunk mi egymásnak! Csak te meg én, ez a fontos, semmi más.

 

Bár a lány erről nem így gondolkodott, – hiszen imádta a kisgyerekeket, és el sem tudta képzelni, hogy egyszer majd ne lehessen édesanya – biztos volt benne, hogy Hans ezt csak az ő vigasztalására találta ki. Arra gondolt, ez még olyan távol van, még annyi minden történhet az ő felnőtté válásáig, – és végtelenül örült, hogy a fiú így fogadja el őt, ahogy van a jelen állapotában. Boldogan bújt hát hozzá, mert karjaiban nem

látta olyan reménytelennek a helyzetét.

Andrea aznap nehezen aludt el a kórházban. Bármennyire vágyott is már haza, félt a jövőtől. Tudta, hogy a házuk jelenleg nem alkalmas a kerekes székes közlekedésre, hogy amíg át nem alakítják, apjának kell majd karban levinnie a bejárati lépcsőn valahányszor iskolába megy, vagy a kertben szeretne levegőzni. De zakatolt a szíve arra a gondolatra is, hogy Hans menyasszonya lett, tudta, érezte, hogy túl fiatal ő még ehhez, de nem volt ereje nemet mondani, hiszen végtelenül hálás volt a fiúnak, akit napról napra jobban szeretett.

 

A kórházból hazatérve barátok vártak Andreára, a léggömbökkel feldíszített lakásuk lépcsőjén Hans vitte fel a házba, anyja a kedvenc süteményével és saslikkal várta, apja pedig megvette számára azt a motoros széket, melyen majd egyedül is tud mozogni a lakásban, sőt, – ha elkészül a rámpa a bejárati lépcső mellett – egyedül tud vele az utcán is közlekedni. A lányt meghatotta, hogy olyan sokan eljöttek a fogadására. Osztálytársai kissé meglepődtek, amikor

Andreát a számukra ismeretlen férfi vette védelmezően a karjaiba, és vitte a szobájáig – hiszen még a legjobb barátnői sem hallottak arról, hogy járna valakivel. Annál nagyobb volt a

megdöbbenésük a hír hallatán, és a gyémántgyűrű láttan, amikor Andrea sugárzó arccal közölte, hogy Hans és ő jegyesek.

–   Látjátok, a sors elvette tőlem a mozgás szabadságát, de ha ez kellett ahhoz, hogy megismerjem a szerelmet, mégis azt kell mondanom, kegyes volt hozzám. Ha nincs ez a borzalom, nem ismertem volna meg őt, nem lehetnék ilyen boldog, mint mellette.

A lányok persze helyeseltek, és gratuláltak Andiék boldogsásához, de belül szomorúak voltak. Tudták: túl nagy árat fizetett érte, hiszen eddig mindene volt a mozgás, ragyogóan korcsolyázott, nyaranta pedig rengeteget túráztak együtt.

 

Lassan kialakult a hétköznapi menetrend is: iskolába mindig a szülei vitték, tornára pedig – ha csak lehetett, Hans kísérte el. Aztán egy nap a fiú a torna után nem haza vitte, hanem a saját lakására, melyhez kulcsot is adott Andreának, – egy pici szíves kulcstartóval egyetemben. Nagyon boldogok voltak azon az estén, Andrea úgy érezte, a sors kárpótolta őt az elszenvedett balesetért, hiszen a szívszerelmét csak így ismerhette meg. Igaz, keveset tudott a fiú múltjáról, nem ismerte a barátait vagy a szüleit, csak azt tudta: autószerelő valahol abban a negyedben, ahol az ő balesete történt, – de ezekben a napokban ez egyáltalán nem számított.

Megtanult kerekesszékkel közlekedni, eljárt egy olyan edzőterembe, ahol csupa- csupa sérült ember tornázott. Látva a többiek állapotát, hálát adott a sorsnak, hogy neki legalább a felsőteste ép maradt, és amikor kerekesszékes tánccsoportot szerveztek, vállalta azt is. Így többet volt emberek között, Lettek új barátai, – amit viszont Hans nem nézett jó szemmel: szabályszerűen féltékeny volt Andrea sorstársaira. Amikor iskolai szünet lett, szülei megengedték neki, hogy nyárra átköltözzön Hanshoz, akivel nagyokat sétált a közeli parkban, és még kirándulni is elvitte a közeli tóhoz. Boldogok voltak.

Egy ilyen kirándulás alkalmával Hans egyszer csak arról kezdett beszélni: ha megörököli nagyapja házát, el fogja adni, és annak az árán vesz valahol egy szigetet, hogy azon élhessenek.

• Képzeld el, milyen boldogok leszünk ott ketten! Oda csak az jöhet majd, akit én motorcsónakkal odahozok. Hiszen nem kell nekünk senki, itt vagyunk egymásnak. Én mindent, de mindent megszerzek neked, és ott attól sem kell félned, hogy még egyszer valaki megtámad, vagy bántani mer. Ugye milyen jó lesz?

Andreát megrémítette a gondolat, hogy a világtól teljesen elzárva éljen, de látva Hans lelkesedését, nem akart szerelmének ellentmondani. Bízott benne, hogy Hanzi bácsi még nagyon sokáig jó egészségnek örvend, hiszen korábban azt mesélte a vőlegénye, hogy az öregúr, – akit ő még sohasem látott – hetente túrázik a hegyekben. Arra gondolt, lassan majd meggyőzi a fiút: ne akarja őt a szüleitől, barátaitól elzárni. Így azután válasz helyett csak átfogta a mellette álló férfi derekát, és csókra nyújtotta az ajkát neki. Hans ezt beleegyezésnek vette, boldogan vitte őt haza, hogy megünnepeljék ezt az „egyezséget”.

Andrea kicsit megijedt a vőlegénye tervétől, apjáéknak is el akarta mondani, hogy a férfi mire készül. Tudta, hogy Hans előtt nem beszélhet velük erről, várta, hogy a férfi hétfőn dolgozni menjen és áthívhassa szüleit. Erre azonban nem került sor, mert vasárnap este kaptak egy telefont: Hans nagyapját holtan találták a fürdőkádban. Úgy tűnik – mondta a szomszéd, aki a fiút értesítette, – szívrohamot kapott fürdés közben, belecsúszott a kádba, és belefulladt.  Hansot láthatóan nagyon megrázta a hír, szinte vigasztalhatatlan volt. Elmondta Andreának, hogy neki a szülei réges – régen meghaltak motorbalesetben, amelyet egy, – a házukhoz vezető bekötőútra kikifeszített drót okozott –  és őt jóformán a nagyapja nevelte fel, nagyon kötődött hozzá. A lány nagyon sajnálta, de nem hagyta nyugodni a gondolat: két napja sincs, hogy a fiú azt mondta, a nagyapja makk egészséges, meg azt, hogy mi a terve Hanzi bácsi halála után. Nem gondolta, hogy ez ilyen gyorsan valósággá válik! Minden esetre úgy döntött, nem szól egyelőre a szüleinek semmit. Bízott benne, hogy ha túl lesznek a temetésen, és meglesz a hagyatéki tárgyalás, akkor is ráér ezzel foglalkozni.

 

A rendőrség még mindig nem zárta le az ő támadásának ügyét, melyben nagyon kevés nyom állt a rendelkezésükre, de semmiképp sem akarták futni hagyni a tettest. Jóformán csak az a pendrive állt rendelkezésükre, melyet pár nappal az első helyszínelés után találtak a mélygarázs közelében: értékelhető ujjlenyomat nem volt rajta, és mindössze egyetlen zeneszámot tartalmazott. Végül elhatározták, hogy ezt a zenét a helyi rádióban egy rendőrségi közlemény beolvasásával naponta többször lejátsszák, hátha jelentkezik valaki, akinek ismerős lesz a zene, esetleg tudja, ki szokta hallgatni.

Andrea éppen egyedül volt Hans lakásán, kint ült a teraszon és egy angol könyvet olvasott, amikor hallotta, hogy a ház előtt a kertész rádiót hallgat, miközben közben gyomlálja a kertet. Már éppen szólni akart neki, hogy halkítsa le, mert zavarja a nyelvtanulásban, amikor felhangzott a rendőrségi közlemény, és utána a zene: az a walzer, amit ő annyiszor, de annyiszor meghallgatott a kórházban a Hanstól kapott MP hármason! A lány először fel sem fogta, mit jelenthet ez, de a felhívást megismételték, elmondták, hogy egy orvosnő tájékoztatása szerint ezzel a zenével a bécsi pszichiátrián kezeltek betegeket, és az agressziójuk levezetésére használták a zenét. Azután elmondták azt is, hogy mivel ezt a zenét találták meg egy pendriveon a mélygarázsos támadás helyszínén, feltételezik, hogy esetleg az ő támadója veszítette el, amikor menekült.

Andrea megdöbbent a hír hallatán, és bizonyságot akart: a motoros székkel begurult a lakásba, és módszeresen kutatni kezdett a fiú szobájában, majd a gardróbban is: arra gondolt, ha szörnyű gyanúja beigazolódna, itt kellene lenni a ruhának vagy a maszknak a lakásban. A kutatás nem járt eredménnyel, de nem hagyta nyugodni: felhívta a nyomozót, elmondta neki, hogy a zene ismerős, hogy a fiút a balesete után ismerte meg, és a tőle kapott hangkártyán véletlenül fedezte fel ezt a zenét, és most tanácstalan, mert bármennyire szereti is a vőlegényét, ezzel a gyanúval nem tud együtt élni. Berger úr megörült a telefonnak, elmondta Andreának, hogy máris van egy elképzelése. Kérdezte, mikorra várja haza a fiút, és megígérte, hogy még azt megelőzően odaér, és beavatja a tervébe.

 

Fél órán belül csöngettek, a nyomozó állt az ajtóban. Amikor meggyőződött róla, hogy Andrea még mindig egyedül van, elővett a táskájából egy videokamerát és egy sikoly maszkot, – pont olyat, milyennek Andrea leírta a támadója által viselt álarcot.

• Kedves Andrea kérem segítsen! Én beállítom a kamerát, hogy felvegye a szobában történteket, ön pedig amikor hallja, hogy Hans kinyitja az ajtót, vegye fel a maszkot, és kapcsolja be a zenét. Engedelmével én elrejtőzöm a fürdőszobában, és amikor kell, közbelépek. Ne féljen, kérem! Itt leszek és közbeavatkozom, bárhogyan is reagál. Ezt meg kell tennünk, hogy lelepleződjön.
• Jó, megteszem, amit kért. De ha nem ő az, soha nem fogja nekem megbocsátani a gyanúsítást!
• Nézze, Andrea, nem akartam ezzel terhelni, de tegnapelőtt megint volt egy sikolymaszkos támadás. Itthon volt tegnapelőtt este kilenckor a párja?
• Nem volt. Azt mondta, a főnöke túlórára kérte fel egy sürgős munkához… és mi lett azzal a lánnyal? – kérdezte ijedten.
• Azt a lányt fojtogatta is a támadója, de a lány le bírta húzni a férfi kesztyűjét. Van DNS-ünk, ha a mai próba után be tudjuk vinni kihallgatásra Hansot, lesz jogalapunk, hogy tőle is beszerezzük.
• Értem. Rendben. Állítsa be, kérem a kamerát, én megkeresem a zenét.

Miután elhelyezkedtek, a férfi nyitva hagyta a fürdőszoba ajtaját, amelyen át, – hogy a lány felszültségét oldja – beszéltetni kezdte. Kérte, meséljen az együtt töltött időről, hátha valami olyat is elmondott a fiú, ami neki nem is tűnt áruló jelnek, de a nyomozó számára fontos lehet. Andrea őszintén beszélt kapcsolatukról, arra is kitért, hogy Hans egyre jobban ki akarja sajátítani őt. A nyomozót nem lepte meg túlságosan ez a viselkedés, többéves nyomozói tapasztalata alapján érezte már, hogy a férfi viselkedése körül nincs minden rendben. Andrea ekkor hirtelen ötlettel mesélni kezdett a szülők korai haláláról, és a furcsa véletlenről, hogy a nagypapa két nappal az után halt meg, hogy Hans beavatta őt a tervébe, mely szerint az álmának megvalósításához az „öregúrnak” meg kell halnia.

• Köszönöm, hogy ezt is megosztotta velem, kedves Andrea. Bár nem én foglalkoztam azzal az üggyel, tudok róla a kollégáktól, hogy a szívrohamot feltételezhetően valamilyen gyógyszer túladagolása okozta…, már vizsgálja a labor, mi az a szer, amit Hans nagyapjának a vérében nagyobb mennyiségben találtak.
• Úristen! Lehetségesnek tartják, hogy a vőlegényem a felelős Hanzi bácsi haláláért?
• Őszinte leszek: ez fel sem vetődött eddig, bár a kollégák természetesen vizsgálni fogják a családi kapcsolatokat is, – mihelyt a labor megerősíti, hogy mégsem természetes úton következett be a szívroham. Minden esetre, ha visszamegyek a kapitányságra, feltétlenül tájékoztatom a munkatársakat az öntől hallottakról. Ha szükséges, tanúvallomásként is el tudja mondani annak a tóparti beszélgetésnek a részleteit?
• Mit tehetnék? Ha ma bebizonyosodik, hogy ő a felelős az állapotomért, azonnal felbontom a jegyességet, és azt követően a rendelkezésükre állok – válaszolta Andrea mély sóhajjal, és szomorúan lehajtott a fejét, melyben kétségbeejtő gondolatok szánkáztak a jövőt illetően.

A beállt csendben a lány tisztán hallotta Hans közeledő kocsijának a hangját. Felismerte, hisz nap mint nap szívrepesve várta, hogy megérkezzen, és enyhítsen a magányán. A garázsból a folyosóra nyíló ajtó nagyot nyikordult, és a férfi pillanatokon belül belépett, kezében két pizzával. Amikor meghallotta a zenét, mint a fúria rontott be a szobába, ahol meglátta a lányt a sikoly maszkkal a fején és kezében a lejátszóval.

• Mit csinálsz – üvöltötte – Kutattál utánam?!

A kerekesszékhez rohant, le akarta tépni a maszkot a lányról, de az igyekezett a motoros kocsival tolatva menekülni, miközben ezt sikoltozta:

• De miért? Miért akartál magadhoz láncolni, látni nap mint nap, mit tettél velem? Miért hagytad, hogy megszeresselek?

A férfi végül a lejátszót tudta elvenni a lánytól, és leállította. Lerogyott a tolószék mellé a földre. Kezébe temette az arcát, és zokogni kezdett:

• Nem – nem! Nem akartam, hogy nyomorék legyél! Én beteg vagyok, nagyon beteg, egyszerűen kell nekem a feszültség, amivel az ijesztgetés jár. Ez ellen van a zene, hogy tudjak uralkodni magamon… amikor a tv-ben láttam, hogy milyen szép az a lány, akit megnyomorítottam, azt hittem beleőrülök. Először öngyilkos akartam lenni, de utána rájöttem, ezzel rajtad nem segíthetek. Elmentem hát a kórházba – megtudni, hogy mit tehetek érted -, és első látásra beléd szerettem! Andrea meg tudsz nekem bocsátani? Annyira szeretlek, az életemnél is jobban, de ha nem maradsz velem, és el akarsz árulni, meg kell téged ölnöm, mert nem akarom, hogy kitudódjon: én vagyok az álarcos rém!

Andrea végtelen szomorú pillantással végignézett a mellette térdelő férfin. Pár pillanat alatt végigpergett előtte az elmúlt hónapok minden szépsége és keserve, és már tudta: ami vele történt, megbocsáthatatlan. Tiszta szívéből sajnálta a férfit, akinek annyi csodálatos napot és órát köszönhetett. De azt is tudta: meg kell állítania, mert ha nem teszi, újabb és újabb áldozatai lesznek. Ránézett a vőlegényére, és végtelen szomorúsággal a hangjában ezt mondta:

• Nem Hans, ezt nem lehet megbocsátani. De már kitudódott.
• Berger úr kérem, jöjjön be, – fordult a fürdőszoba ajtó felé, amely mögött a nyomozó fegyverrel a kezében várta a fejleményeket.

 

 

Epilógus

 

Hansot annyira meglepte a nyomozó betoppanása, hogy nem is tanúsított ellenállást, amikor az megbilincselte, majd telefonján erősítést kért, és mentőt hívott. A kiérkező két rendőr a mentővel a pszichiátriára kísérte az őrizetest, Berger úr pedig az átélt izgalmaktól szinte félájult lányt hazafuvarozta a szüleihez.

Kezdetét vette a nyomozás, mely során bebizonyosodott, hogy a nagyapa kb. két órával az unokája utolsó látogatása után lett rosszul. Szerencsére adódott egy leskelődő szomszédasszony, aki látta, amint a fiú szinte futva távozik a lakásból, és az is kiderült, hogy a pedáns öregúr az unokája távozása után a két poharat, – amiből a szagnyom alapján bort ittak – betette a mosogatóba. Mivel azonnal nem merült fel a gyanú, hogy nem természetes halállal halt meg, a lakást lezárták, de nem nézte meg senki a mosogatógép tartalmát. Az egyik poháron karbamazepin nyomokat fedeztek fel, – ez egy epilepszia ellenes szer, mely túladagolva halálos méreg lehet. Hans korábbi klinikai kezelőorvosa vallomása szerint a gyógyszert éveken át maga a fiú szedte, így valószínűsíthető, hogy tisztában volt a gyógyszer mérgező hatásával.

Az elmeorvosi szakértők szerint tette elkövetésekor beszűkült tudatállapotban lehetett, de ez nem akadályozta meg abban, hogy ne legyen tisztában tette következményével, vagyis fennáll a szándékosság ténye. A tárgyalása során Hans zavartan viselkedett, időnként dührohamot kapott, semmit sem ismert be, és zavaros beszédével Andreát vádolta, hogy hamisan tanúskodik ellene. A bíróság végül kényszer gyógykezelésre ítélte, azzal a kitétellel, hogy amennyiben valaha gyógyulttá nyilvánítják, felelnie kell majd a tetteiért.

A nyomozók próbáltak annak is utána járni, hogyan történt a fiú szüleinek motorbalesete, de mivel már túl sok idő telt el a haláleset óta, annak a részleteit nem lehetett rekonstruálni. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint a fiú mindössze tizennégy éves volt mikor a motorbaleset bekövetkezett, senki sem feltételezte, hogy ő lett volna az, aki, – a feltehetően őz befogására szánt – hurokcsapdát az erdei úton elhelyezte. Azt, hogy pszichés problémái a szülők halála után kezdődtek, mindenki természetesnek vette, hiszen óriási trauma lehetett egy gyermek számára ez a kettős haláleset. Így azután inkább nem bolygatták a múltat, így is épp elegendő okot szolgáltatott arra, hogy a gyógykezelése után hosszú évekre börtönbe kerüljön.

Andreát sokáig kísértették az átélt események, csak pszichológus segítségével tudta túltenni magát a történteken. Végül visszatért a kerekesszékes tánccsoportba, és folytatta tanulmányait. Érettségi után főiskolára készül: pszichológiát szeretne tanulni, hogy segíteni tudjon sorstársainak. Abban bízik, hogy tőle, a fogyatékkal élőtől könnyebben tudják majd elfogadni a túléléshez szükséges tanácsokat.