Mi a panasza?

Napok óta fennálló problémámmal felkeresem a szemészetet. Úgyis mennem kell laborvizsgálatra, s ha azzal végzek, bejelentkezem. Remélem, most nem kell egy baba-kihordásnyi időt várnom a legközelebbi időpontra, mint legutóbb, amikor új szemüvegre volt szükségem. Az ablakhoz megyek.

• Jó napok kívánok! – köszönök illedelmesen. Szeretnék kérni egy szemvizsgálatot!
• Mi a panasza? – kérdi az időpontot adó.
• Piros a szemem, csíp, ég. Reggelre összeragad. Este homályosan látok.
• Menjen ezzel a cédulával a 339-es szoba elé, s majd az orvos eldönti, hogy megvizsgálja-e ma. Ráírtam, hogy „Elbírálásra”.
• Rendben.

Rengetegen várakoznak. Az ajtó előtt helyezkedem el, hogy gyorsan oda tudjam adni a cédulát, meg a TAJ kártyámat, ha kijön az asszisztensnő. Álldogálásom hosszúra nyúlik, s hol egyik, hol másik lábamra nehezedem, mert nehéz nekem már az ácsorgás. Úgy érzem magam, mint annak idején érezhették a palotákban az ajtónállók. Unalmasan. Igaz, én csak a vállamról lecsüngő táskám fülét fogdosom a nehéz alabárd helyett. Végre kijön az asszisztens, akinek nyomban a kezébe adom a dokumentumokat.

• Mi a panasza? – teszi fel a kérdést, miután a papíromra tekint.
• Piros a szemem, csíp, ég. Reggelre összeragad. Este homályosan látok.
• Várakozzon itt, majd szólítjuk!

Várakozom. Meglátok egy üres széket, amire sebtében leülök. Jót ülök magamért. A hely szűk, bár tisztában vagyok azzal, hogy sok jó ember elfér kis helyen. Még kövéren is. Lassan telik az idő. A betegek bemennek, kijönnek, várnak, szemnyomásukat méretik egy másik, tágra nyitott szobában. Aki mindennel kész van, elmegy. Senki nem beszélget a másikkal, csak a kísérők az elkísértekkel. Azok is keveset.

Behívnak.

• Mi a panasza? – érdeklődik a szimpatikus doktornő.
• Piros a szemem, csíp, ég. Reggelre összeragad. Este homályosan látok.

Rám néz, s megállapítja, hogy gyulladás lehet. Úgy dönt, hogy megvizsgál. Persze nem azonnal. Arra külön várnom kell. Segítőjével lepecsételteti a cédulámat, de előbb még megnézik, tudok-e olvasni. Tudok. Amit az ember egyszer jól megtanul, azt nehezen felejti.

• Menjen vissza ezzel oda, ahol ezt kapta, s iratkozzon be! – mondja az ott serénykedő asszony, aki az imént pecsétet nyomott a cetlimre.
• Menjek vissza?
• Iratkozzon be, utána várakozzon!

Kicsit csodálkozom, de a szabály, az szabály. Beiratkozom. A hölgy beír aznapra. Boldog vagyok. Megkaptam az engedélyt.

Várok a folyosón. Valamivel kevesebben vannak már, de a várakozási idő nem sokat apadt. Kijön az asszisztensnő. Újra kezébe adom a cédulámat, ami még jó, hogy egész és nem fél, így nem kell félcédulásnak éreznem magam.

Várok, még mindig várok. Az újonnan jötteket sorban behívják. Igaz, ők megérdemlik, mert már hónapok óta elő vannak jegyezve.

A nevemet hallom. Belépek. A doktornő éppen egy zacskóból eszik valami péksütemény félét, dobozból kakaós italt iszik hozzá. Megéhezett. Sokat dolgozott, s neki is csak ennie kell valamikor.

• Mi a panasza? – kérdezi újra az asszisztens.
• Piros a szemem, csíp, ég. Reggelre összeragad. Este homályosan látok – válaszolom ismét.
• Beiratkozott?
• Igen.

Felírja, amiket mondok. Átkísér szemnyomás mérésre, az ott mérteket is felírja, majd mielőtt távozna, átadja a papírt, s azzal együtt engem is egy általam eddig nem látott, hozzám hasonlóan molett kolléganőjének.

• Mi a panasza? – kérdi ő is.
• Piros a szemem, ég, csíp. Reggelre összeragad. Este homályosan látok – mondom immár sokadszorra.
• Olvasson! – adja az utasítást.
• Már olvastattak, amikor először bejöttem.
• Szemnyomást mértek?
• Igen.
• Mennyi volt?
• Nem tudom.

Nem igazán érdekli, hogy jól olvasott vagyok, pedig valószínűleg látszik rajtam.

• Melyikkel lát jobban? Ezzel vagy ezzel? Vagy inkább ezzel? – teszi szemeim elé sorban a szemüveg készítéséhez szükséges valamiket, gondolom, lencséket.
• Ezzel! Nem! A másikkal jobb volt! – válaszolom, mert úgysem tudok mit tenni.
• Már olvasott! – szólal meg végre a közben másokat vizsgáló doktornő, és kimegy.
• Maradjon bent a beteg? – kérdezi munkatársát az előbb olvastató.
• Majd szólítjuk.

Kimegyek. Már nincsenek olyan sokan. Várakozom. Majdcsak végzek már! – reménykedem közben. Alig fél óra elteltével behívnak.

• Mi a panasza? – kérdezi megint a délelőtt olvastató fiatal hölgy.
• Piros a szemem, ég, csíp. Reggelre összeragad. Este homályosan látok.
• Jöjjön, megvizsgálom! – mondja egy másik, akiről úgy vélem, orvos lehet.

Leülök a vizsgáló műszer elé.

• Mi a panasza? – kérdezi.
• Piros a szemem, ég, csíp. Reggelre összeragad. Este homályosan látok – felelem egyre hangosabban, amitől magam is meglepődöm.

Legszívesebben odaordítanám, hogy kötőhártya gyulladásom van, könyörgök, mondja már ki valaki! A nála valamivel idősebb doktornő, aki délelőtt foglalkozott velem, rám néz, s átmegy a szomszéd szoba nyitott ajtaján.

Kezd elegem lenni. Ha még egyszer megkérdezi valaki, hogy mi a panaszom, akkor innen egyenesen átvonulok arra az osztályra, ahol a bedilizett embereket kezelik.

Belenézek egyik, majd másik szememmel a műszerbe. Örülök, hogy itt tartunk már.

• Váladékozik a szeme?
• Igen.
• Milyen színű a váladék?
• Sárga.
• Használ szemcseppet?
• Műkönnyet.
• Kötőhártya gyulladása van – tudom meg azt, amit amúgy is tudtam, mert már volt ilyenben részem.

A fiatal doktornő az asszisztensnek diktál, beíratja a felhőbe (mely felett mindig kék az ég) a receptet, s tanácsokkal lát el. Délután 14 óra van. Megkönnyebbülten, s immár pozitív gondolatokkal távozom. A problémám megoldódott, ám ha valaki még a panaszomról érdeklődne, azt bíz’ Isten megharapnám, mert nagyon éhes vagyok.

Nyíregyháza, 2022. szeptember 8.

Author: Szabó Veronika

Szabó Veronika az Irodalmi Rádió szerzője. Nyírteleken születtem, jelenleg Nyíregyházán élek. Korai irodalmi érdeklődésemre nagy hatást gyakoroltak a szüleimtől, a nagymamámtól és az első tanítómtól hallott mesék, valamint a Petőfi Rádió régi irodalmi műsorai. Az első verseimet 12 éves koromban írtam, azok sajnos már nincsenek meg. Hosszú ideig szabadidő hiányában nem nagyon foglalkoztam írással. Csak néha vetettem papírra gondolataimat prózák formájában, de azokat a fiókom mélyén őriztem. 2017-ben készítettem el mindkét szülőm ágán Családkönyv címmel őseim, rokonaim fotókkal, dokumentumokkal illusztrált történetét, eddig ez volt a legnagyobb munkám. Írásaim folyóiratokban, online felületeken, helyi -és megyei lapokban, illetve antológiákban is olvashatók. 2021-ben jelent meg A gyógyír című novellás kötetem, 2023 decemberében a Ha kimentesz a békaságból című gyermekverses kötetem,. 2025. februárban pedig a Szellők útján vándorolva című verseskötetem látott napvilágot. Jelenleg egy életrajzi könyvön dolgozom, s továbbra is írok novellákat, meséket,verseket. Terveim között szerepel egy újabb gyermekkönyv megjelentetése is. Irodalmi pályázatokon több alkalommal értem el helyezést: „Tavaszi szél” Irodalmi pályázat 1. díj (Irodalmi Rádió) „Rügybölcső” Irodalmi pályázat  2. helyezett (Irodalmi Rádió) „Az év pedagógus írója 2019” 1. helyezett (Irodalmi Rádió) Blogszerzők műsora 3. helyezett (Irodalmi Rádió) „Az év legjobb szerzője” 3. helyezett (Irodalmi Rádió) Élettörténetek „Meséld el nekem…” 2015 és 2016   ...