Az albérlet bújtató ölelésében gubbasztok, arcomat nyirkos tenyerembe temetem.
A kínzó önvád, a bűntudat nem hagy nyugodni. A feszültség az apróra zsugorodott gyomromból kúszik fel a tarkómig. Lüktet a fejem. Az agyam mindjárt a jobb szemgolyómon keresztül távozik. Fulladok. A mellkasom dugattyúként ugrál. A pánik hívatlanul ront rám megint.
Most még Ő sincs nálam. Ez nem az én hétvégém.
Megütögetem a fejem, hátha kiszakadnak belőle a negatív gondolatok. Beszív-kifúj, beszív-kifúj, beszív-kifúj – ahogy tanították.
– Szedd össze magad! Szedd össze magad! – mormolom.
A felgyülemlett düh önálló életre kelti a kezemet, és ököllel a kanapéra csapok. Zaját elnyeli a puha szivacs. Nem fáj, pedig azt akarom, hogy fájjon!
Friss levegőre vágyom.
Rövidnadrágban és pólóban lépek ki a lakás ajtaján. Felteszem a fülest, és mások számára talán ijesztő, mélyből feltörő hörgés árasztja el a dobhártyámat. Akár az én üvöltésem is lehetne. A lábam visz előre. Futok. Már a tizedik körömnél tartok, de a fejem nem tisztul. Súg, zsibong, kalapál. A leheletem apró ködfoltot hagy előttem, rólam mégis csorog a víz. Csípi a szememet a sós lé.
Mélyen belém mar az elhagyatottság, a társas magány érzése. A hiábavaló próbálkozások a beszélgetésre, a támogatásra. Az állandó telefonnyomkodás. Felsejlik a sok sikertelen próbálkozás megalázó érzése. A magyarázkodások.
Most is megcsap a csalódottság keserű íze, ha a szexre gondolok. Amikor éppen működött, csak túl akartam lenni rajta. Nem számított más, csak az a pillanatnyi önfeledt, felszabadító érzés, amikor a csúcsra érek. Akkor nem szorongtam. Kimerevíteném azt a pillanatot, én pedig ernyedten feküdnék a jóleső tudatlanság és mámor érzésében.
Futás közben felhorkanok. Mégis mit kellett volna éreznem?
Az agyam ördögi játszmát űz velem. Tűéles pontossággal vetíti elém az utolsó megalázó pillanatot:
Az érintésére és csókjaira vágyom. Olyan rég szeretkeztünk. Kívánom. Azt hiszem, most neki is van hozzá kedve. Átölelem hátulról, csókolgatom a nyakát, a fülét, mire ő álmosan kuncogni kezd. Hátrafordul és résnyire nyitott szemén át rám pillant.
„Talán megcsókol” – fut át egy kósza gondolat az agyamon.
– Ha végeztél, majd takarj be! – mondja és felveszi az alvó pózt, de szabadon hagyja az alsótestét.
Fejbe ver és kijózanít a közönye. A vörös köd egy szempillantás alatt önti el a romantikáról szőtt vágyálmaimat. Fújtatok. Akkora lendülettel kelek ki az ágyból, hogy ő majdnem legurul róla.
Visszaérek a futásból. A remegő térdeimre támaszkodok. Lihegek. A fülemben még mindig dübörög a death metal. Izzadtságban úszva vetem le magam a székre.
Üres vagyok. Semminek érzem magam. Átázott pólóban ülök a szobában, bámulok magam elé, és egyfolytában csesztet egy érzés. Szabadulnék a gondolattól, de nem megy. Megrázom a fejem, hátha tovaszáll a sarkon ólálkodó zsebpokol. Tudom, hogy itt ólálkodik, és ha bekebelez, napokig nem ereszt. Újra érzem azt a tompa nyomást a fejemben. Tudom, hogy itt van. Felveszem az álarcot, és szembenézek a világgal. Becsukom a szemem és magam előtt látom a szörnyet, ami üvölt felém és húz le a mélybe. Reszketek. Velőmig hatol a félelem.
Szembe állok vele és a képébe üvöltök. Püfölöm, ahogy tudom és szinte hörgöm:
– Baszd meg! Tűnj innen!
Végtelen szomorúságot érzek. Próbálom nem feladni. Érte mennem kell tovább!
– Nem tudok aludni. Hidd el, nem jó ez így. Úgy érzem, felrobban a fejem! – mondom az orvos barátomnak a napok óta tartó álmatlan hullám után.
– Tessék – nyújt át egy fehér, felirat nélküli dobozt – Ha nagyon szorongsz, vegyél be ebből. De nem kapsz többet! Ezt oszd be.
A cucc hatásos. Mint egy drog, úgy áramlik szét az ereimben, és hozza a mindent feledtető nyugodtság illúzióját. Nem érzem a fejem lüktetését, a gyomrom görcsölését és nem gyötörnek a kínzó, életet elszívó gondolatok.
De a tabletta hatása nem tart sokáig.
A haverokkal este buliba készülök. Már van bennem pia bőven, de ez nem tart vissza attól, hogy magamba döntsek még pár üveg sört. Talán töményet is iszom.
A világ forogni kezd velem, a látásom elhomályosul, a lábaim elárulnak: nem tartanak meg. Úgy cipelnek haza. Reggel a saját hányásomban ébredek. Azt érzem, nincs tovább. Négykézláb ereszkedve kivonszolom magam a fürdőbe. A kád szélébe kapaszkodva megnyitom a vizet. A fejemet a hűvös széléhez nyomom. Aztán elmerülök a forróságban és remélem, hogy a víz kimossa a torz gondolataimat. De a kád szélén ott pihen a borotvapenge. Fejbe ver a látványa. Fogalmam sincs, mikor készítettem oda. A tudatalattim őrült tréfát űz velem. A gondolat nem távozik. Egyre erősebb. A fémes tárgy látványa pedig olyan hívogató, mint a szirének babonázó éneke. Negédes hangjával szól hozzám:
– Vegyél kézbe!
És én azt teszem.
A csuklómhoz érintem a hideg élét. Libabőrös lesz a testem. Becsukom a szemem. Csak egy pillanat lenne az egész. És nem maradna más, csak a vörösre festett víz.
Ekkor az utolsó mentsváramba kapaszkodok: Őrá gondolok. Rimánkodom, hogy adjon erőt. Próbálom megtalálni a kapaszkodót, hogy igenis van dolgom a földön. Mintha egy pillanatra kitisztulna a kép, és egy hang odabent meghallaná a könyörgésemet: a kezem megmozdul. Elveszem a csuklómtól. A pillanat törtrészéig szemezek vele, majd hirtelen a felkaromhoz érintem és mélyen belevágok.
A sötétpiros vér lefolyik a kádba, és elszínezi a vizet.
Behunyom a szemem. Egy könnycsepp lefolyik az arcomon.
Egy évvel később a kanapén ülünk, és a testünk szorosan összefonódik. Még alig ismerjük egymást, mégis olyan, mintha ezer éve vele lennék. A mellkasomra hajtja a fejét, és a kezemet simogatja. Újra és újra visszatér az ujja az alkaromon lévő sebhelyre. A jópár centis vágás nyoma rendíthetetlenül ott virít a karomon. Mindig emlékeztetni fog rá, hogy a pokol mélységesen mély bugyraiban jártam. Ő szóra nyitja a száját, de mintha érezné, hogy ez sokkal súlyosabb titok… olyan terep, amit még nem vagyunk készek bejárni. Így szótlanul újra hozzám bújik, én pedig szorosan magamhoz ölelem.
Author: Szabó-Vincz Dóra
Szabó-Vincz Dóri vagyok az Irodalmi Rádió szerzője. Emellett anya, feleség, író, biológus, táncos és út-kereső. Gyerekkorom óta szenvedélyem az írás, amiben tizenéves koromban megteremtettem a számomra ideális világot. Azóta felnőttem, tapasztalatokkal gazdagodtam, belemélyedtem az önismeret és pszichológia világába. Szenvedélyesen kutatom az emberi sorsok mögött húzódó okokat, összefüggéseket, emellett igyekszem a saját házasságomban is úgy élni, hogy minél jobban megértsük egymás cselekedeteit, segítsük egymás útját és támogassuk a másikat a nehézségekben. Én is, ugyanúgy, mint sokan, küzdök a démonjaimmal, amik hol maguk alá temetnek, hol felül emelkedek rajtuk. Néha megnyerek egy csatát, néha elbukok, de fel sosem adom a harcot. Az írásaimmal az a célom, hogy az emberek lássák, nincsenek egyedül a problémáikkal. Sokan küzdenek szorongással, néznek szembe félelmekkel nap mint nap, titkolnak olyan dolgokat, amikről azt hiszik, a környezetük nem értené meg. Én is egy vagyok közülük. A történeteimmel szeretném megmutatni az olvasóknak, hogy adott élethelyzetből igenis van kiút – amihez lehet, hogy kemény, kitartó munka szükséges, de a végén igenis megéri!