A szerencsesüti

Tamás belépett kedvenc kínai gyorséttermébe. Kért magának egy csípős levest és pirított tésztát.

– Ájándék – nyújtott át neki az ázsiai kasszás egy szerencsesütit.

Meglepetten vette át az apróságot, és az előtte távozó vendég tálcájára pillantott.

– Minden tiszedik vászárlónk kap cak szütit – mondta a pénztáros és megvillantotta szabályos fogsorát.

– Milyen szerencsés nap! – válaszolta felvillanyozva, majd szabad asztal után kutatott.

– Hé, Tomi! – hallotta a nevét az étterem végéből, majd egy kéz emelkedett a magasba.

– Balázs! Leülhetek?

– Persze! – húzta ki Balázs a mellette levő széket – Te is kaptál szerencsesütit?

– Igen, én lettem a tizedik.

– Szerintem ezek nem tudnak rendesen számolni, mert én is kaptam!

Mindketten felnevettek.

– Lesz hétvégén ünneplés? – kérdezte Balázs.

– Ugyan miért lenne?

– A közelgő szülinapod miatt.

– Ugyan már! – legyintett Tamás – Ki nézi azt így negyven körül!

Az ebéd végeztével feltörték a szerencsesütit, és kihámozták az összegyűrt papírt.

– Hamarosan találkozni fogsz életed szerelmével – olvasta fel hangosan Balázs, majd az asztalra csapott – Így legyen!

Tamás nevetve a fejét rázta, és kicsomagolta a sajátját. A papíron ez állt: „Az Ön élete veszélyben van. Ne mondjon senkinek semmit. El kell hagynia a várost azonnal, és soha nem térhet vissza. Ismétlem: senkinek ne mondjon semmit…”

Tamás felhorkant.

– Neked mit jósolnak? – kérdezte Balázs.

– Jobb, ha nem árulom el, mert akkor nem teljesül – mondta zavartan és megköszörülte a torkát.

Eleresztett egy félmosolyt.

– Jaj, ne már! Ez hülyeség!

Tamás megvonta a vállát. Szóra nyitotta a száját, de a szeme sarkából mozgást látott.

Felpillantott. A pénztáros a fejét rázta és az ujjával a szájára mutatott. Nyoma sem volt a szabályos fogsoros mosolynak.

Tamás összeráncolta a szemöldökét és kényelmetlenül fészkelődött a székén.

Ez valami vicc? – gondolta.

Körbepillantott az étteremben. Az egyik vendég elkapta róla a tekintetét. A szívverése felgyorsult.

Tamás telefonja megcsörrent.

– Szívem, minden rendben? – kérdezte a felesége.

– Miért kérded? – egyenesedett ki a székén.

Balázs kérdőn nézett rá.

– Most ment el egy férfi. Hagyott itt egy borítékot. Azt mondta, csak te bonthatod fel.

– Ismerem valahonnan?

Újra körbepillantott. Ugyanaz a vendég nézte. Ági a fülében duruzsolt, de nem értett belőle semmit.

Tamás lába ütemesen dobolt a kínai étterem pepita padlóján. Homlokán apró cseppek jelentek meg.

– Ne haragudj, de mennem kell! – tátogott Balázsnak.

Az ajtóból a pénztárhoz pillantott, ahol az ázsiai kiszolgáló ismét őt figyelte.

– Nemsokára otthon leszek, nincs semmi baj! – bontotta a vonalat.

Visszanézve még látta Balázs értetlen arcát, ahogy széttárt karjával felállt az asztaltól, majd kilépett az étteremből.

Arcon csapta a meleg. Leverte a víz. Szorítást érzett a mellkasában. A térdeire támaszkodott. Megrázta a fejét.

– Ez teljes képtelenség! – sóhajtott fel.

Előhúzta a papírt a zsebéből.

Összerezzent, amikor újra megszólalt a telefonja.

„Kövesse a levélben lévő utasításokat! Siessen!”

– Mi a franc?

Tamás megpördült a tengelye körül. A járókelőket vizslatta. Úgy érezte, mindenki őt bámulja.

Tárcsázta a felesége számát, de csak a vonal búgását hallotta.

Toporgott, beletúrt a hajába, végül futásnak eredt. Jó kondija ellenére úgy érezte, menten elájul. Patakokban folyt róla a víz. A ruhája átázott, mire a lakásához ért. Kétszer is leejtette a kulcsot.

– A picsába! – sziszegte a fogai között.

Odabent csend fogadta.

– Ági! – kiáltott és mint egy hurrikán, végigszántott a lakáson.

Sehol sem találta a feleségét. Előkapta a mobilját és újra hívta. A telefon kisípolt. A mellkasa úgy szorított, mintha satuba fogták volna. Alig kapott levegőt. Érezte, ahogy az ereiben lüktet a vér. A füle dobolt.

Aztán a konyhaasztalon észrevette a borítékot. Remegő kézzel nyitotta fel.

– Pakolja össze a fontosabb dolgait, és néhány ruhát! Legyenek magánál az iratai! Jöjjön el a megadott címre ötre, ott megtalálja a következő információt. Utána tűnjön el innen! – olvasta.

A levél kiesett a kezéből.

– Ez csak valami vicc! – beletúrt a hajába és kézfejével letörölte az izzadságot az arcáról.

Elkapta a röhögőgörcs. Perceken keresztül tört fel belőle a nevetés, mely sírásba csapott át.

– Hol van a kandikamera? – körbetekintett a lakásban – Hol a francban vagytok? – kiáltott.

Senki nem felelt.

– Ági! – hangja visszhangzott az üres lakásban. Elővette a telefonját. Megpróbált üzenetet írni, de remegő ujjaival még a képernyőzárat sem tudta feloldani. Dühösen a földhöz vágta a készüléket.

– Ne szólj senkinek… – suttogta – Mégis hogyan hagyhatnám itt Ágit?

Fel alá járkált. Az órájára pillantott. Összerándult a gyomra. Berobogott a hálóba. A szobában szanaszét hevertek a ruháik. A szíve kihagyott egy ütemet. A szekrényből előkapta a táskáját és kapkodva bedobált néhány ruhadarabot. Bűzlött az izzadságtól.

– Ez kész röhej! – mondta, amint kilépett a lakása ajtaján és bevágódott a kocsiba.

A város szélén álló hangárépület előtt parkolt le. A szíve a torkában dobogott. Vett egy mély levegőt, mielőtt benyitott.

Korom sötét fogadta. Nem hallott semmit, csak a lépteinek kopogását.

– Van itt valaki? – kiáltotta.

Érezte, ahogy a hátán folyik a víz. Apró léptekkel haladt. Araszolás közben beleütközött egy asztalba, melynek sarka egyenesen a combjába fúródott.

– A kurva életbe! – csúszott ki a száján.

Egy ajtóhoz ért. Zihált. Maga mögé pillantott, majd vissza az ajtóra. Még most sem hitte el, hogy ez vele történik. Könnybe lábadt a szeme, ha Ágira gondolt. Mégis mi a fenébe keveredhetett?

Nagyot nyelt, majd a kilincsre tette a kezét. Az ajtó mögött suttogást hallott.

Benyitott.

Hatalmas durranás dördült, és ő a földre vetette magát.

– Meglepetés!

Hirtelen fényárban úszott az egész hangár.

Tamás felnézett a nevető ismerőseire.

– Basszátok meg! – üvöltött, és felugrott a földről.

Balázs röhögött, Ági sporttáskával a kezében bűnbánó arcot vágott. Ott voltak a kollégái, barátai, és még az ázsiai is, a kedvenc étterméből.

– Boldog születésnapot! – lépett elő Balázs, és átnyújtott egy borítékot – Itt az utolsó.

– Ti nem vagytok normálisak! – mondta Tamás még mindig elhűlve. Kinyitotta, és két repülőjegyet talált benne, éjszakai indulással.

– Remélem összepakoltad azokat a ruhákat, és hoztad az irataidat, mert szükséged lesz rájuk! – mondta Balázs, majd átölelte barátját.