Témazáró dolgozatot kellett írassak az egyik osztályomban. Szokásomhoz híven reggel kikészítettem a megfelelő füzetcsomagot és a lemásolt feladatsort, melyet csak fel kellett nyaláboljak a szünet végén és máris mentem az osztályba. Mivel két párhuzamos osztályban tanítottam, ezért négy féle, közel egyforma nehézségű dolgozatot kellett összeállítanom, mindkét osztály számára A és B csoportos feladatsort. Ha volt hiányzó, és mindig volt, akkor ő a másik osztály egyik feladatsorát kapta. Persze ezek a feladatsorok azért nem különböztek nagyon egymástól. Más számadatokkal szerepelt ugyanaz a feladat, vagy más adat volt megadva, így más volt a kiszámítandó is. Mindig figyelnem kellett arra, hogy végül az osztály minden tagja megírja a dolgozatot. Ezért a hiányzókét minden dolgozat utáni órán magammal vittem, hogy amint megjelenik az órán, meg tudja írni a dolgozatot. Tehát közel két hétig vittem a hiányzók füzeteit az órákra a normál csomag mellett.
Egyik tanuló viszonylag sokat hiányzott, így vele nem is lehetett rögtön beérkezéskor megíratni a dolgozatot. Kellett számára néhány napnyi időt hagyni a pótlásra. Persze addig mindig vittem a dolgozatfüzetét, benne a neki szánt feladatsorral. Majd egyszer csak jelentette, hogy készen áll a dolgozat megírására. Egy magas, hirtelen szőke, rendkívül vékony fiú volt és mindig egy aránytalanul bő és hosszú fekete kabátban járt. Kicsit fura fazonnak lehetett nevezni. Az órákon csendesen elvolt, senkit nem zavart, de volt benne valami furcsa. Az osztálytársaival sem nagyon beszélgetett még a szünetekben sem. Egyedül, külön padban ült.
Én szinte megkönnyebbültem, hogy végre megírja a dolgozatot, és akkor részemről valóban lezárhatom az aktuális témazáró megíratását. Elvette a füzetét a benne a feladatlappal együtt. Én elkezdtem a soron következő anyagrész tanítását, de azért fél szemmel mindig feléje fordultam. Azt láttam, hogy csak ül a füzet felett és nem ír. Többször bíztattam, hogy kezdjen már végre hozzá. Az első egy-két feladat abszolút könnyű, azokat biztosan meg tudja oldani. Majd végül elkezdett írni. Én totál megnyugodtam, hogy végre dolgozik. Az óra további részében végig írt, ezért én nyugodtan foglalkoztam az osztály többi részével. Majd az óra végén elkértem a füzetét. Ő becsukva adta oda és elköszöntünk egymástól.
Teljesen megnyugodva mentem vissza a tanáriba. Ettem pár falatot, majd vettem a következő órámhoz tartozó csomagot. Az volt a szokásom, hogy reggel, mivel úgyis mindig jóval hamarabb beértem, mint ahogy az első órámra mennem kellett, kikészítettem az aznapi összes órához tartozó kis csomagokat. Így nem kellett a szünetekben rohannom és keresgélnem, hogy mit is vigyek magammal a következő órámra. Nyugodtan megállíthattak a folyosón, beszélhettem diákokkal, kollegákkal, ehettem pár falatot, stb. Aznap még két órám volt. Majd a tanítás végén kinyitottam a füzetet, hogy még az iskolában gyorsan kijavítsam, nem akartam hazavinni.
A dolgozatokat otthon javítottam, mint sok más kollega. A tanáriban sokan voltunk, nem igazán lehetett rendesen figyelni a munkára. És valójában a tanórák megtartása után mindig nagyon fáradt voltam, ahogy a többiek is. Egyszerűen szükség volt mindig egy kis szellemi szünetre, még az ember hazaért, a gyerekesek összeszedték a gyerekeiket, elvégeztek némi házi munkát. Majd este került elő ismét a munka, dolgozatjavítás, készülés. Nekem ugyan még nem volt akkor gyerekem, de én is erre a munkastílusra álltam rá. De mivel akkor csak az az egy dolgozat volt, ezért ebéd után rögtön megnéztem. És ekkor ért életem egyik legnagyobb meglepetése. Amikor én az órán megnyugodtam, mivel azt hittem, hogy a fiú elkezdte a feladatok megoldását, nem néztem rá, valójában mit is írt. Fel sem merült bennem, hogy nem a feladatokkal foglalkozik. A dolgozatban egy nekem szóló szerelmesvers volt.
Teljesen megdöbbentem. Nem tudtam mitévő legyek. Megmutattam az osztályfőnökének, aki megnyugtatott, hogy majd kitalálunk valamit. De erre nem került sor, mivel a fiú, illetve szülei jelezték, hogy gyermekük kimarad az iskolából. A legközelebbi órámon már nem is ült ott. Nem tudom mi lett vele. Soha többet nem hallottam felőle.
Author: Radnóti Katalin
Budapesten születtem, itt tanultam, kémia-fizika szakos diplomát szereztem, dolgoztam tanárként, lett családom és unokám. Régóta dédelgetett álmom volt, hogy novellákat írjak életem érdekes eseményeinek felhasználásával a sok szakmai jellegű publikáció után. Elterveztem, hogy amint nyugdíjba megyek és lemennek a vállamról a munkából adódó terhek, feladatok, írni fogok. Már évekkel ezelőtt elkezdtem a témák gyűjtését, és amint tehettem, máris elkezdtem az írást. Emellett sokat olvasok szépirodalmat, történelmi regényeket, minegy olvasási lázban égek, hiszen a hosszú munkás évek alatt erre jóval kevesebb időm volt. Tudom, hogy még tanulnom kell a novellaírást. Ezért szívesen olvasom a társszerzők írásait is. Napjaimat családom, nemrég született kisunokám édesíti meg. További fontos tevékenységem még a rendszeres uszodalátogatás, ahol nemcsak a sport a fontos, hanem a közösség is. Mindig van kivel beszélgetni, megosztani az örömöket, bánatokat, reflektálni az aktuális eseményekre. Szakmai honlap: https://rad8012.members.iif.hu/
