Árvaházban

Furcsa egy eset volt, de megtörtént.
Egy tervezett fotókiállítás kapcsán meglepő híreket hallottam.
„A XII. kerület árnyai és fényei” elnevezéssel nagy számú érdeklődő részvételével új pályázat indult.
– Nézd meg ezt az árvaházat ott, a területükön! – mondta egy családsegítő öreg barátom és megadta a címet.
-Meg fogsz lepődni!
– Miért is kellene? Ez a gazdag XII. kerület, nem? – kérdeztem.
– Majd meglátod! Vigyél magaddal fotógépet, mert csodákat fogsz tapasztalni! – szólt és tényleg teljesen ismeretlen területről mesélt a Budakeszi út közelében, mélyen bent a fák között.., majd telefonált és közölte, hogy másnap reggel várnak. Elmehetek a helyszínre, ahol minden más, mint ahogyan kívülről látszik!
– Ez nagyon jó! – gondoltam és aznap a környék elegánsabb része felé sétáltam. Tudtam, hogy csak eltévedt hírek szólhatnak gondokról ebben a térségben.
Csak buta tréfa lehet, semmi egyéb. Mi baj történhet? Ez egy gazdag hely.

A játszótérre érkeztem. Messziről parfümök illata vonzott és tarka színek bódítottak el, s közben valami furcsa kétséget hagytak maguk után. Véletlen lehet ez a varázs! – csitítottam magam és a kicsiket figyeltem. Ekkor egy nagy, csillogó autó érkezett. Kiszállt belőle egy hölgy és egy kis gyerek. Vastag prém volt mindkettőjükön.
– Csak nercnek néz ki, de biztosan nem az! – békítgettem gondolataim a frissen érkező csemete ruházatát nézve ott, a játszótéren. Egy pillanat telt csak el és a gyermek már a körhintán forgott és vidáman nevetett. Úgy hatéves lehetett és drága bundában játszott, majd bemászott a homokozóba, hogy összelapátoljon egy kis várat a közepén.
Ekkor visszacsuklott bennem az előző beszélgetés az öreggel:
-„Meg fogsz lepődni!”

Másnap, ahogyan kérték, igen korán elindultam az árvaház felé. Odaérve nagy, zöld kertkapu várt kitárt szárnyaival. Mögötte lejtős domboldalon vitt le az út a mélybe. Bokrokkal teli ötven méter után elém került egy régi, hajdan bizonyára igen szép ház. Egy megkopott, mállott vakolatú villa. Még pár lépés és az épületbe értem.
-Jó reggelt! – mondtam hangosan az előtérbe jutva, amikor az emelet felől gyors léptek kopogását hallottam és egy hang szólt hozzám:
– Üdvözlöm! Kérem, még ne menjen közel a kicsikhez! Ritmusa van a reggeli ébredésnek! – szólt óvón a gyermekotthon segítője, amint leért. Negyven év körüli, gondterhelt arcú nő volt. Fáradtan, de barátságos szemekkel pillantott rám. Pár szót beszéltünk csupán, mert az ébresztés teendői lekötötték a figyelmét.
Félrehúzódva néztem reggel hatkor, ahogy emeletes ágyaikról a gyerekek lassan, – mint melegre és szeretetre éhes kis manók, – lekászálódtak a csempe-hideg mélybe.

Egyikük még fent maradt az emeletes vaságyon. Egy nyolcéves forma kisfiú, Jocó. Pontosan vele szemben álltam meg. Köszöntem neki. Elmondtam, hogy néhány fényképet szeretnék készíteni a napjaikról.
Álmosan végighallgatott. Közben néha becsukta hol a bal, hol pedig a jobb szemét, mintha félig még folytatta volna az álmait. Lábait lógatva ült és úgy tűnt, mindent ért a környező világból. A fakó falakat, a vaságyak hidegét. A pénztelenséget, a rendet, az elvárásokat.

Amit én látok, láttatnom kell másokkal is! – gondoltam és felemeltem a fotógépem. Néhány kattintás után tudtam, hogy aki előttem van, sosem lesz azonos és sosem lesz egyenlő a készülő fényképpel. Az optika üvegén át pedig észleltem a szobába ivódott szomorúságot.
Körben vaságyak. Mind kopott. A matracok szélein öreg rugók kandikáltak kifelé. A fiú épp középen ült a felső fekhelyen. Lábujjait ökölbe szorította és némán figyelt tiszta, csíkos pizsamájában. A homlokán idegen ráncokat hagyott a süppedt párna huzata.
A többiek már az arcukat mosták az előtér hideg vízében. Éreztem, hogy a gyerekekkel együtt valamilyen váratlan hangulat ébredt. A drága gépemmel, a jóllakott gyomrommal szinte szégyellni kezdtem magam.

Láttatok Buddha-képet? Hát Jocó úgy ült ott magányosan, mégis fenségesen.
– Árva a fiú, – mondták a segítők! – és gondolkodó. Hozzáfordultam:
– Jössz fürdeni?
– Te is jössz? – kérdezte a fiú elmosolyodva, miközben lemászott az ágyról és a vízre mutatott. Valóban csak egy cső vezetett a csapba. A kék.
– Úgy gondoltam, ha egyetértesz, egy napod lefényképezem. Hogy mit csinálsz, merre jársz, mit gondolsz…
– Hogy mit gondolok, azt hogyan fényképezed le? – kérdezte játékosan, majd gyorsan fogat és arcot mosott, végül reggelizni indult az otthon nagytermébe. Elkísértem. Kis vaj, kenyér, meleg tea és egy szelet párizsi várta. Jó étvággyal megette, majd a többiekkel együtt visszasiettek a szobákba átöltözni.
-Gyere velem! – mondta és megmutatta a régi, fehér nagyszekrényt és az egyik kis polcot, ahol a ruhái voltak. Amíg a dadusok az étkezőt kitakarították és átrendezték, a gyerekek melegebb ruhát vettek fel. A többi szoba felől vidám zajok, sietős lábak csosszanása hallatszott.
– Most mi történik? – kérdeztem kíváncsian.
– Az idősebbek felköszöntik a kilenc éves Évit. Megnézheted! – szólt a fiú és elindultunk a hangok irányába.

Egy születésnapi ünnepség közepébe csöppentünk, ahol színes, ollóval kivágott papírmadarak ígértek szabadságot és kedves-tréfásan sminkelt bentlakók formázták az örömkarnevál résztvevőit.
Az egyik árva kislányt ülték körbe jókedvűen és egyszerű, házi készítésű ajándékokkal köszöntötték. Évi boldogsága átvilágított szegényes ruháján és pirosra festette az arcát.
Szokatlan látvány volt. És felemelő. Az árva gyerekek nem beszéltek magukról, hogy nekik miért nincs akkora házuk, hatalmuk, autójuk, mint a kapun kívüli világ lakóinak. Vajon milyen varázslat mozgatja a bent és kint levőket? Ki, kivel barátkozik, ki milyen házban lakik, mennyit keres, mit eszik…. Úgy éreztem szomorkás, mosolygós közösségüket nézve, hogy egy nem kellően megválasztott szó, vagy egy ölelés tán összetörné kemény helytállásukat. Aki túl lágy, könnyebben sérül ebben az életben.

Mi is az a titok, amely ilyen tartást ad ezeknek a gyerekeknek. Hogy ők belülről jók, tiszták és kívűl kis páncélokat hordanak önvédelemből.
Arra figyeltem fel, hogy kérdezik: – Jövök velük játszani?
Egy új érzés ragadott magával, mióta azt a gyereket az ágyon megláttam. Már magam voltam a fotógép. Csak velük lenni, érteni őket, ez a gondolat vonzott. Új földrészt felfedezni magamban, új értelmet adni az otthonnak a tévé, az internet, a mobil és a bankok világában. Igaz tartalmat az enyém, a tied, a közösség szavaknak. A megszokott formákat frissebbre cserélni. Megérteni, hogy tenni kell végre valamit!

Beszéltem az öreg dadusokkal. Láttam, hogy igazi pénz helyett mennyiért is dolgoznak a segítők! Mennyi megértést, szeretetet adnak. És szemeikkel látom, mit tehet az utazó, aki nem közöttük él. Mint én magam.
Eszközeimmel: a szavakkal, képekkel tudom felhívni a figyelmet rájuk.
A kedvesekre, a nehezen élőkre, az árvákra, – ránk – mindőnkre, akiknek a jelen a nehéz, vagy már régóta megfáradtak!

A fotópályázat elérte a célját. Az emberek felfigyeltek a képekre. A jó helyre született gyermekek színes fotói mellett az árvaház kis lakóinak fekete-fehér fényképei szorosan ott voltak kontrasztnak. Országos kiállítás lett belőle. A szakértő zsűri nem sértődött meg. Egyöntetűen kiemelte, előre sorolta a pályamunkát és díjazta is.
Az ünnepi átadón beszélgettünk a XII. kerület jószándékú vezetőivel. A dadusok, a családsegítők beadhattak egy pályázatot felújításra, játékok beszerzésére, kertrendezésre.
A mese valósággá vált! Kialakult a kapcsolat. Mindenki segített. A gyerekek esélyt kaptak a boldoguláshoz, az árvaház a fennmaradáshoz. Sikerült!

Később az öreg barátom még sokmindent mutatott. Elvitt új játszóterekre, ahová már eljöhettek a gyermekotthoni gyerekek és bárki felülhetett a körhintára, hol a tavaszi szél a bundát és a kopott kabátot, a tarka szoknyát, a gyolcsból szőtt fakó ruhát egyaránt értékessé varázsolta és vidám forgatagot teremtett. Az önfeledt gyerekzsivaj lassan körbevette a kerület álmos házfalait.
A pályázat egyik elbírálója épp szürke ruhát teregethetett, amikor a színes varázspor hozzá is elért. Felkereste a dadusokat. Bement a fáradt termek vaságyaihoz és beszélgetett a gyerekekkel.
Végül elérte munkatársainál, hogy az árvaházi pályázat segítő kezekbe kerüljön és megkapják a támogatást. Pénzt, élelmet, játékokat, meleg vizet. Nekik köszönhetően a mese és a valóság ekkor már karöltve, együtt jártak.

Így történt, megtörtént. Az igazmese pedig körbeszállt a falvakban, városokban és otthont talált a lelkekben! Békés estét, valóra váló álmokat hozott minden fiatal és öreg gyereknek az árvaházban is!

Bujdosó Miklós Gábor
Author: Bujdosó Miklós Gábor

Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Kis gyermekkorom óta olvasok és mesélek. Prózák, versek születtek kacskaringós életutam segítségével. Gyűjtöttem régi emlékeket idős emberektől és friss történeteket kaptam apró gyermekektől. Szállodákban dolgoztam és voltam kertész, fotográfus, evezős edző, így találkozásaimat papírra vetve igaz és kitalált emlékekkel próbálom meglepni az érdeklődőket. A szürreális, fordított mesék is a kedvenceimmé váltak a gyerekek rámhatásaként. Gabriella párom és Bálint fiam folyamatosan támogatnak, segítenek az utamon. Önálló mesekönyvem és egy kis verses kötetem született már, valamint antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Továbbra is érdekel, hogy miként érzi magát az Ecset, a Kisegér, az Ember, ha belép a történeteimbe. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak!

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Éhező

Edit Szabó  : Éhező   Hosszú haját és csupasz karját megeszi a sötétség fellege, mezítlábas talpát falják a kőkockák és beton lemezek.   Járda és

Teljes bejegyzés »

Torkosság

Torkosság Az élet egyik princípiuma a kötelesség teljesítés, mit míg nevelni, fegyelmezni kell. Enélkül nem tud méltányos, s nem tud igazságos lenni, nem tudja emberségét

Teljes bejegyzés »

Képeslapok a múltból

Azon a karácsonyon sok hó esett. A város felvette szebb, fehér öltözékét. Hetven év körüli fehér szakállú öregember botorkált az összelapátolt hóbuckák között. Kötött bojtos

Teljes bejegyzés »

Így Márciusban

Új tavasz álmodásba ringatott A múló alkony, s csendjében ébredt Szebb élet szívembe lopakodott. S vágyak termeibe belenézett. Összetört a nagybetűs igazság. Kék egek alatt

Teljes bejegyzés »

                                                  

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Teli a szatyor

Rózsa Iván: Teli a szatyor (Három haiku) Import zöld banán; Magyar tej, magyar tehén: Van is még talán. Nagybevásárlás Hónap végéig kitart, Szűkös a keret.

Teljes bejegyzés »