Ma egy éve lettünk be zárva. A nyári 73 napot leszámítva csak bent az intézmény épületében és az udvarán éltünk. Számtalanszor jutott ekkortájt eszembe az élet értelmének kérdése. Többen már idén márciusban át estünk az oltásokon. Nem szerettem volna, ha egy esetleges vírus behurcolás során azt mondták volna az itteniek, hogy én fertőzők meg másokat.
Már a 2020-as első hullám idején tapasztalt három hónapon át tartó bezárás is keménynek bizonyult, ám a szeptember 1. óta tartó folyamatos 8 hónapihoz képest könnyű kis galopp volt. Érdekes, de az első hullám utolsó három hetéig igen jól bírtam a szabadságom drasztikus megkurtítását. Akkor jött több egymásutáni összeomlás, majd végre kiszabadultam. Aztán szeptemberben a második hullám miatti bezárás idején kezdetben iszonyatosan szenvedtem, ugyanis őrülten kikívánkoztam a szabad világba, ahol teljes erejével tombolt még a kései nyár. Nagyjából október végéig éreztem a szinte fizikai fájdalmakkal járó kínt. Nem volt kedvem semmihez, csak ültem az udvarban és sírtam. Sirattam magam és a mellettem gyorsvonati sebességgel elrobogó életemet. Soha életemben nem szerettem, nem bírtam a tétlenkedést, unatkozást, üres járatokat. Szerettem, szeretem, ha sodor az ár, pörög az élet velem. Ezzel szemben most a napok egyformák, rutinnal teltek, minden jótól, örömtől, változatos értékes, érdekes eseményektől mentesek. Evés háromszor, közte kis pihi, majd este fekvés. Amolyan nyolcvanas éveikben járó öreg emberes tempó ez, ami egy szociális intézményben normális, de könyörgőm, még ötven sem vagyok. S ha így megy még sokáig tovább, akkor tán meg sem érem, mert annyira nem megy nekem ez az életnek csúfolt posvány.
Rettentő nehezen tanultam, szoktam meg anno az intézményi létet, szabályokat, szokásokat, hierarchiát. A lelkem addig is a testem börtönében élt, de most dupla börtönben szenvedek immáron több hónapja. Rajongva szeretem az életet, annak minden megnyilvánulási formáját. Egészen 42 éves koromig otthon, családi, baráti, támogató közegben, elfogadó, féltőn óvó burokban éltem. Sokan ismertek, szerettek és tiszteltek, elfogadtak az otthoni környezetemben. Mindig, mindenben kikérték a véleményemet, s adtak is rá. Amikor 7 éve bekerültem az intézménybe hát nem túlzás azt állítanom, hogy őrületesen szenvedtem mindentől. Egyik napról a másikra megszűnt az az életforma, amit addig megszoktam. Be lettem szabályozva, korlátozva, öreg és súlyosan demens asszonyok lettek a szobatársaim. Elvesztettem azt a pozíciót, amit otthon élvezhettem. Többé már nem szabhattam meg az életemmel együtt járó szükségleteim idejét, sem azok mikéntjét. Mindezeket a fene nagy szabadságot élvező lelkem-rém rosszul bírta. Rengeteget harcoltam, küszködtem, bántottam ok nélkül, majd egyszer csak 4 év múltán végre kezdtem megnyugodni, elfogadni ezeket a nem túl komfortosnak nevezhető új dolgokat.
Az évek során teljesen és merőben más dolgokkal kezdtem el foglalkozni, ezeknek köszönhetően megismerkedhettem olyan emberekkel, akik közül párat már jó barátnak is mondhatok. Tehát életem belesimult egy másik mederbe, ahol erőre kapva sodró lendületbe fogott. Megnyugodtam, megszerettem ezt a sok új dolgot, s egyben észrevétlenül megszoktam az intézményi életmódot is. Egy reggel ültem az udvarban, vártam a reggelire, gyönyörködtem a nyári napsugarak fényében fürdő fákban, amikor hirtelen belém vágott egy érzés. Azt éreztem, hogy szeretek itt élni. Ismerőseim megkérdőjelezték, hogy normális vagyok-e. Nem tudom, de egy biztos, megnyugtató volt az új érzés a temérdek negatívum után.
Már épp kezdtem ebbe a szuper helyzetbe beleszokni, amikor a semmiből felbukkant és mindent vitt a Covid-19. Semmi nem maradt meg azon dolgaimból, amelyek életem részét képezték. Az addigi intézményi korlátok, amelyek korábban oly nagy kínokat adtak, még erőteljesebbek, markánsabbak lettek. Addig sem szerettem, ha korlátozták, szabályozták a szabadságomat, hát most kénytelen lettem megtanulni, hogy a vírus ellen mindent el kell engedni. Több ízben nem hagyhattam el még az osztályt sem, de még az udvarnak azt a részét sem, amelyik a részlegünkhöz tartozik. Volt ez alatt az egy év alatt olyan időszak, nagyjából két hónap, amikor senki mással nem találkozhattam, csak a részlegemen élőkkel. Ez is iszonyatosan nehéz, ám a legnehezebb a hónapokon át tartó kijárási tilalom volt. Kicsit bolondosnak lehet gondolni azt, hogy teljes bénaként a szabadságom siratom. Nem mehettem ki még az utcára sem, nem találkozhattam a szeretteimmel, barátaimmal, nem mehettem színházba, koncertekre, kiállításokra, nem adhattam érzékenyítői órákat, nem járhattam vásárolni. Szóval számos alkalommal éreztem magam úgy, mintha élve temettek volna el. Engem, aki korábban minden lehetőséget megragadtam a kimenetel érdekében. Majdnem mindegy volt hova, miért, csak ki az intézményből bárhová, csak el innen.
Az utóbbi egy évben visszalassult az életritmusom. Sokkal több időt szenteltem lakótársaim megismerésére, lelkük ápolgatására, továbbá elkezdtem az írással picit komolyabban foglalatoskodni. Beiratkoztam két online módon, kezdő íróknak tartott tanfolyamra. Azon dolgoztam ebben a nyugalomban, hogy a lehető legjobban, legaktívabban töltsem el időmet. Amikor társaim közül bárkinek problémája adódott, igyekeztem mihamarabb a segítségükre lenni. Elsőre önzetlennek tűnhet mindez, de bevallom, örültem ahányszor segíthettem, mert ilyenkor hasznosnak éreztem magam. Akkor legalább úgy érezhettem, hogy az a rengeteg sok idő, ami addig üresen csordogált, egyszer csak értelmet nyerve árad tovább. Egy fogyatékossággal élőnek amúgy is nehézségekbe ütköznek a mindennapok, A karantén pedig ezen még tovább nehezített. Az addig is behatárolt, szabályozott, korlátokkal szabdalt élet akkor még kisebb, még egyszerűbb, még inkább dobozba zárttá lett. Rengeteg őrlődéssel, még több hullámzó kedélyváltásokkal nehezített, szürkén eltelővé vált. Néhányan depressziósak lettek, mások teljesen elhagyták magukat, voltak olyanok, akik függőségtől szenvednek, mert más lehetőség nem lévén abban leltek menedéket. Azt tapasztaltam, hogy a mentálisan gyengébbek estek leginkább áldozatokká, ugyanis rajtuk könnyű fogást talált a mindenkit fenyegető monotonitás, magányosság érzése. Azonban annyi pozitívum elmondható erről az időszakról, hogy a szoros, tartós bezártság, kényszerű közelség hatására közelebb kerültünk egymáshoz. Sokkal jobban megismerkedtünk a másikkal, s ennek köszönhetően elfogadjuk, tiszteletben tartjuk azt is, amit korábban nem toleráltunk. Remélem, többször nem kell már ilyen hosszú, hónapokig tartó bezárt módon élnünk, élnem. Büszkeséggel tölt el annak tudata, hogy sikeresen megugrottuk, megugrottam a soha nem tapasztalt korlátokat.
Author: Szekeres Henriett
Szekeres Henriett vagyok. Egy eldugott Baranya megyei kisfaluban Kákicson éltem több évtizeden keresztül. Már ekkor is számosan biztattak az írásra, köztük újságírók is, ám nem hittem el senkinek, hogy esetleg valóban van tehetségem. Majd 42 éves koromban bekerültem egy nagy létszámú intézménybe, mivel született és súlyos mozgáskorlátozottként jöttem a világra. Történetemben ennek csupán annyi a jelentősége, hogy életembe 2020-ban beütött a krach, mégpedig a Covid-19 formájában. Minket, intézményekben élőket tragikus módon érintett a járvány, ugyanis 2020. március 8. és 2021. április 29. között bezártak. Ez idő alatt senki nem mehetett ki, de be sem jöhetett hozzánk senki. Mindezen körülmények igen megviseltek, s hogy időm hasznosan, értékesen teljen, elkezdtem az írás felé fordulni. A karanténban született írásaimból Szabó Zsuzsa többszörösen díjazott bábművész és rendező készített ALIBI címmel egy inkluzív színdarabot. Napról-napra mind többet és többet írtam. Aztán gondoltam, belevágok egy online módon, kezdő írók számára tartott íróképzésbe. Nagyszerűen sikerült, és hasznosnak is bizonyult. Ezután bátorkodtam még egy másikat is elvégezni. Az engem ismerők szerint a képzések sokat lendítettek íráskészségemen. Később pályázatokra is elkezdtem beküldeni az írásaimat. Egyik a karantén idején született művem különdíjat nyert egy pályázaton és több írásom került már be könyvekbe, továbbá egy könyvkiadó is megkeresett, ám anyagi megfontolások...