Árnyas

– Láttad? Láttad, megint itt van! – kiáltotta Bendegúz és a fészer felé rohant.
Az öreg ház tetején az álmos kémény karimája most pont olyannak tűnt, mint korábban. Egy ágas-bogas, esőverte szállás a fáradt vándornak. Július vége felé járt az idő, mégis hidegnek tűnt, ahogy a jó meleg konyhából kifutottak. Nyár volt már, igazi forrongó, változó, viharos nyár.
– El sem hiszem! – mondta izgatottan Samu. Épp felénk repül!
– Gyere, itt vagyunk! – kiabálták mindketten, de a szavak széleit megnyesegette az esti vihar.
– Ő lehet az? Szerinted visszajött? – kérdezte Bendegúz.
– Nehogy elriaszd! – kiáltotta oda testvérének Samu. Ha ez tényleg Ő…hitetlenkedett és gyorsan felemelte nagyapja öreg esernyőjét. Kínos nyekergéssel nyílt ki, mint egy ezeréves, rozsdás pitypang.
-Persze a pitypang nem is rozsdásodik! – mosolygott magában Samu.
Szerinte ernyőt hordani, az igencsak úri szokás volt. Tetszett neki. Úgy gondolta, hogy egy ilyen békebeli darab bizonyára jól mutat az olyan madárszelídítő fiatal ember kezében, mint ő. Álmodozását Bendegúz hangja szakította félbe.
– De szép!
– De nagy! – ámult el Samu és szédülni kezdett, ahogy a hatalmas, integető tollakat meglátta. Szóljunk nagyapáéknak! Még bent vannak a konyhában. Ilyet még ők sem láttak! – kiabálta Samu.
– Árnyas? Árnyas lehet? Ő volt ilyen körültekintő! – kiáltotta Bendegúz a sötétben és az ernyőt kivette Samu kezéből.
– Föléje tartom majd, ha leszáll! – mondta fogvacogva.
Hihetetlennek tűnt. Árnyas megérkezett! A két fiatalember visszaemlékezett:

Néhány évvel ezelőtt történt, hogy az udvarukra leszállt egy gólyamadár.
A szárnya törött volt és olyan furcsán, mégis előkelően billegett a ház felé, hogy tisztelettel nézték. A gólya meg-megállt. A traktornyomokban pislákoló vizet nézegette és hosszú, piros csőrével gyakorta belekapott, táplálékot keresve. Mert, hogy dél volt már, és nyár, és nagy meleg. Épp ebédidő. Pár perc múlva a gólya felemelte a fejét és elindult a ház felé. A gyerekek csak azt látták, hogy valamilyen ősi bizalommal fordul feléjük. A madár arcán semmi sem látszott. Nem örült, nem mosolygott, és látszólag a sebe sem fájt. Árnyas csak úgy volt, lett és megjelent a családnál.
A fiúk óvatosan közelítették, mert az a gólyamadár igazán nagy volt! Nagy és fenséges! Ahogy emelgette fekete-fehér tollazatát, olyan volt, mint egy hófehér bűvész, aki az éj palástját lendíti körbe. Jobb szárnyával egyensúlyozott és sérült bal – „kezét” – rezzenéstelen arccal húzta maga mellett. Bal oldali tollai törötten, ragacsosan tapadtak a sebére.

Pista bácsi a fiamat és a feleségét vitte be a városba munkát vállalni. Az öreg épp onnan érkezett vissza a tanyára. Észrevette a szokatlan látogatót és bekiáltott a napszámosoknak, akik a fészer árnyékába húzódtak a forró nap elől:
– Gyertek, segítsetek! Gyertek már, ha mondom! – ismételte az öreg, és a többiek körbesereglették.
– Kössük be a sebeit! Megsérült szegény! Hozzatok néhány fapálcikát, meg könnyű zsineget! – szólt újra Pista bácsi és Pocorka, a legfiatalabb lány futott a leghamarabb. Előteremtette mind, amit kértek tőle, majd odaült a kút mellé, ahová az öreg intette.
– Hozzak még valamit? – kérdezte félénken.
– Maradj már csendben, te lyány! – korholta halkan a kis Pocorkát az öreg, miközben minden figyelme a nagy madár felé fordult.

Árnyas közelebb jött. Talán ő már tudta, amit mi jóval később értettünk meg. Az ember is képes szárny nélkül repülni, és érintés nélkül ölelni. Árnyas az öreg felé fordult. Ekkor történt valami. A sérült madár csendben megállt. Pista bácsival egymást figyelték. Az öreg lassan közelebb csúszott a tollas vendéghez, és óvatosan bekötözte a szárnyát. Olyan finoman érintette meg, mint egy tovatűnő szappanbuborékot, ami szinte lehetetlennek tűnt ráncos, bütykös, lapátnyi kezeit látva. Később még gyakran mondogatta, hogy „bepólyáltam a gólyát!” Békés, tiszta szavak. Pólya és a gólya.

Árnyas hamar elfogadott minket. Nem kért enni, de a mező táplálékait a kezünkből vette el. Bizalommal. Kézből, mintha barátot táplálnánk. Kezdetben így etettük.
Szerettük volna megsimogatni. A nehézség csupán abból állt, hogy Árnyas maga volt a nagyon-nagyon hosszú csőr, egy pici arc és egy figyelő szempár. Akkor vettük észre, hogy a madarak arca nem egyforma! Lassacskán azt éreztük, hogy Árnyas mindig gondol valamit rólunk. Hogy lát minket és elfogad minket olyannak, amilyenek valójában vagyunk.

Néhány nap telt el, és Árnyas már egy félbetört, kerek kosáron üldögélt mellettünk az udvaron, néha pedig rettentő életkedvvel kelepelt, énekelt a maga kopácsolós, kemény madár hangján a világ dolgairól. Éppen hogy csak nem pipázott ott közöttünk. Mintha bölcs volna, aki fentről nézi az eseményeket, olyan békességgel nézett ránk.
Amikor közelebb húzódtunk hozzá, szinte ő mesélt. Fel-felkapta a fejét, majd a csőrét emelgette amolyan „vigyázz, töltve van!”- féle jelzéssel, de nem bántott senkit sem. Tudtuk, hogy szeret velünk lenni.

Azután újabb gólyák szálltak a mezőre és többen a házak felett keringtek. A gyerekek mindig azt hitték, hogy a békákat számolják, no meg a fűtetlen, lakható kéményeket.
– Nosza, gyertek! – hívott minket is Pista bácsi még akkor, régen.
– Ágyazzunk meg a csőrös óriáspólyásunknak! – szólt nevetve és a fészer aljából előhalászott egy kiszolgált kocsikereket.
– Gyerekek! Amikor én uradalmi inas voltam, és jött a báró úr…
– Pista bá’! Amikor maga inas volt, akkor még kocsi sem volt, nem hogy uradalom, meg báró! – tréfálták a cselédek a pajta árnyékából.
– De hát épp azt mondom, hogy akár báró jött, akár úr, nálunk mindenki fizetett a szállásért, kivéve azt az egyetlen kedves vendéget ott fent, a tetőn. A gólya, – mióta az eszemet tudom, – örök barátja az igaz embernek. Nekünk akkoriban még azt is megengedték, hogy ezeknek a csodás madaraknak valódi fakereket tegyünk a fészkük alá, de olyan kereket, hej,…amilyet még a saját kocsisunk sem talált az uraság hintajához, úgy bizony!

Árnyas szárnya szépen gyógyult. Úgy verdesett, és csapkodott vele, mintha sietne. Mégis, úgy tűnt, mintha ő maga sem akarna felszállni a ház mellől. Azután Pista bácsival felvittük a tetőre és az alvó kéményre szerelt kocsikerékre fektettük. Árnyas nézett ránk, nézett sokáig, majd mi már nem bírtuk ezt a nagy, csendes gondolatot, hát levonultunk a nagyszobába még akkor, régen.

A fiamék csak hétvégente jöttek haza a városból. Házépítésre gyűjtöttek, takarékoskodtak. Hely bőven volt a régi épület mellett, hát lelkesen tervezgették gyerekeiknek és maguknak is a három szobát, a konyháját, jószágaikat, az életüket. Addig minden szabadidejüket gyerekeikkel, Samuval és Bendegúzzal töltötték. Azt tervezték, hogy az év végén már visszaköltöznek, és együtt lesz végre a család. Rám bízták őket a hétköznapokon, hogy tanítgassam, terelgessem a fiúkat és közben vigyázzak rájuk.

Telt-múlt az idő és a tető árnyéka megváltozott az udvaron. A régi kémény peremén gondosan rakott, hatalmas, borzas fészek díszelgett. Majd egy újabb fehértollú madár érkezett fölénk és Árnyas mellé telepedett. Szokatlan volt az a nagy vidámság abban a nagy nehézségben, amiben éltünk. Megszaporodtunk. Gólyamama örvendezett a ház felett és három csőrös csemete kelepelt esztelen ritmusban az ég felé. Jaj, de jó volt hallani, látni, hogy Árnyas mennyire örül! Piros csőrű barátunk családot alapított, és ahogy közeledtünk felé, mintha ránk kacsintott volna a szemeivel. Sőt! Tán még egy apró gólya-mosollyal is megajándékozott bennünket.

Újra teltek az évek. Árnyas mindig hazajött, és ha olyan kedve volt, bizony besétált a konyhába. Úgy tűnt, szerette, ha a fejét, vagy a szárnyát simogatjuk, ami gólyáéknál lehet, hogy ritka szokás. Megszoktuk, hogy itt van, hogy közénk tartozik. Egy-egy kelepelés, az ifjak szárnyverdesése, az esti reccsenő kéményfészek-zajok voltak az álomba ringató neszek. Az, hogy a szúnyoghálós konyhaajtó megnyikkan, már fel sem tűnt nekünk. Árnyas néha bejött, az asztalról elcsent némi ételmaradékot, benézett a spájzba, és volt, hogy a hálószobában kelepelte az új takarót.
Ekkor jöttem rá, hogy milyen nehéz valaki olyat szeretni, akit nem lehet megölelni! Mert mi emberek így szoktuk kimutatni, hogy mit érzünk. Na de egy kemény csőrhöz, ugye elég nehéz hozzábújni.

Azt hiszem, újabb csodálatos dolgot tanultunk meg Árnyastól. A bizalmat és az elfogadást. Azután Samuval és Bendegúzzal már arra gondoltunk, hogy de jó volna vele együtt repülni, megnézni, merre jár ott távol, délen.

Sokat beszélgettünk, tervezgettünk, álmodoztunk. A két fiú szépen felcseperedett, a fiamék elkezdték az építkezést és közben folyton rácsodálkoztak Árnyasra, összetartó, békés családjára, ahogy a fiókáikat védik, tanítgatják, nevelik. És olyan gondosan rakják a fészküket, ahogyan ők építik a házukat.

Ismét jöttek, mentek a napok és lassan minket is elért a háború. Mégis, tán a legszebb személyes emlékem erre az időszakra tehető, ami megtörténhetett ember és madár között.
Az egyik nap arra ébredtem, hogy egy gólyafióka totyog a szobámban. Árnyas bölcsen a háttérből figyelt minket. A fióka a takaróm alól kilógó lábujjamat próbálta megízlelni. Jókedvre derített! Lassan felkeltem, kimentem a konyhába és amit úgy gólyailag ehetőnek tartottam, a csemete elé tettem. Ő csak ette, falta, miközben a háttérben láttam a mozdulatlan Árnyast, ahogy engem figyel. Rezzenéstelen arccal, mégis, …talán a csőre, vagy a tolla fénylett nagyon? …Nem is értem!
Ennél közelebb idegen élőlényt nem éreztem még magamhoz.

A bomba pont a fészerre esett. Kegyetlen hangja volt. A riadalom sokkal kisebb. Katonák jöttek, mindent elvittek és amikor az udvarra kerültünk, láttam, hogy a tetőn a fészekmaradvány üres.
A fiamnak fegyvert adtak és elvitték magukkal a frontra. Kellett a férfiutánpótlás. Engem is besoroztak. Idegen országban idegen emberekkel küzdöttem. Nem tudtam, mi történt a fiammal, otthon az unokáimmal, a szeretteimmel. A háborúban sokat gondoltam rájuk és ahogy megtanultam, messziről, érintés nélkül öleltem őket.

Elszálltak az évek. Kisebb-nagyobb sebekkel, de hazatértünk. A gyerekek már megnőttek. Ami a ház körül megmaradt, az mind a múltat idézte. Július vége felé járt az idő, és egyszer csak furcsa érzésem támadt. Valami megváltozott. Épp a konyhában beszélgettünk a fiamékkal, amikor teljesen váratlanul nagy vihar csapott le ránk. Az ég zengett, óriási szél kerekedett, és a két unokám, Bendegúz és Samu eltűntek az öreg ernyőmmel a kezükben. A fészer felé futottak. Nyár volt már, igazi forrongó, változó, viharos nyár. Néhány perc telt el csupán, majd hirtelen újra megjelentek a gyerekek és berontottak a konyhába, hogy jöjjek, nézzek már ki az odúmból, lássak már csodát. És akkor egy hihetetlen gondolat kerített a hatalmába. Kisiettem a tornácra. Régfeledett ifjúságom hirtelen a közelembe toppant, ahogy lassan, kicsit a bal szárnyára vigyázva leereszkedett elém egy piros csőrű, fehér tollú, hatalmas gólyamadár.

Pont olyan volt, mint Árnyas volt régen. A szárnya már szürkült, a csőre kissé megkopott. Elindult felém. Lassan, békésen jött, miközben fejét oldalra fordítva a szemembe nézett és úgy láttam, örül nekem. Megállt előttem. Rám nézett és csendben mosolygott.

Author: Bujdosó Miklós Gábor

Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok, mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, éttermi vezető, hivatásomként evezős edző. Igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. Önálló mesekönyvem 2007-ben jelent meg. 2024 Könyvünnepére megszületett a Lírában kapható új novellás kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/szokes-a-felhok-fole