A Remény gyertyája

 

Advent harmadik vasárnapja volt.

Az Angyal már egy hete, mindennap meglátogatta az Öreget. Befészkelte magát a kemencesutba esténként és beszélgettek… Beszélgettek a Hitről.

Az Angyal értő fülekkel hallgatta. Persze, mondhatta volna, hogy minek is meséli éppen neki, aki mindezeket tudja, hiszen születésétől fogva ismeri… De nem, nem mondta. Csak ült, nyakig beburkolózva a takaróba, s akár egy gyermek, tágra nyílt szemmel fogadta be az Öreg szavait. Néha csengő, angyali hangon felkacagott, sikkantott, tapsikolt örömében. S néha bizony meglehetősen emberi módon, könnyeket törölgetett az arcáról, ügyelve arra, hogy az Öreg ezt ne lássa.

S az Öreg mesélt… Mesélt Istenbe vetett hitéről, felidézte az Angyallal való első találkozását. Mesélt szerelmekről, melyekben hitt, úgy igazán, aztán tovatűntek, megtépázva a hitet. Mesélt arról is, hogy milyen volt, mikor megtalálta azt, aki megnyitotta szívét, szerelemmel, szeretettel, halmozta el…

-Tudod Angyal, olyan voltam az én asszonyom tenyerén, akár a galamb. Tiszta búzával etetett, jó szóval, kedvességgel várt minden nap…

Az Angyal tudta. Igen. Hát hogyne tudta volna! Fejében azonnal megjelent a kép.  Egy mosolygós, kedves hölgy arca. Látta, ahogy az Öreg mellett áll társként. Látta, ahogy megszüli gyermeküket. S látta, ahogy halálos ágyán is arra kéri az Öreget, hogy maradjon mindig jó és mosolyogjon az emberekre. Az Angyal tudta, hogy itt, ekkor hagyta el a hitét az Öreg. A szeretett asszony elvesztésével, az utolsó göröngy koppanásával a koporsón. A temetés után csúnyán hajbakapott a lányával is. Igazából a világra haragudott, s tán még Istenre is…

Itt volt az idő, hogy az Angyal készülődjön az Öreghez. Izgatottan várta, vajon ma miről mesél… Még a láblógázós fán ücsörgést is kihagyta, csak, hogy mielőbb odaérjen.

Az Öreg éppen fát aprított. Csitt – csatt- koppant a fejsze, érezhetően erőből, dühösen.

Az Angyal összerezzent, mégis mosolyogva szólította meg.

-Itt vagyok Öreg! Hagyd már azt a fát! Gyere, menjünk be! Mesélj! – hangjában érezhető volt a várakozás, a tőle megszokott angyaliságon kívül.

– Hagyj már békén Angyal! Eleget meséltem! Már egy hete csak mesélek. És nem változik semmi! Érted? Semmi! – az Öreg szájából keserűen, tehetetlenül szakadtak ki a mondatok… Némelyik azonnal megfagyott ott, amint kimondta, némelyiket felkapta a szél, s visszhangozta: „Hagyjál már békén Angyal!”

Ám az angyalok furcsa szerzetek… Mikor valaki megbántja őket, azonnal a másik lelkét keresik. Tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a szó, ami elhagyja a szájat, bizony sokszor nem a lélek üzenete. Mert a lélek, az tiszta. Ebben hisz egy igazi angyal. Ezért aztán az Angyal tudta, hogy az Öreget az elkeseredettség vezéreli. A felébresztett Hit lángja már éppen csak pislákol benne, hacsak már ki nem aludt. S az Angyal elmosolyodott… Valamit tudott, amit az Öreg nem. Hiszen az Angyalok mindent tudnak…

-Remek! –dohogott az Öreg. –Már meg sem lep, hogy te képes vagy mindenkor mosolyogni…

Az Angyal titokzatosan hallgatott. A hó pilingálni kezdett újra. Béke, nyugalom honolt a tájon. A fák hittek az újjáéledésben és kényelmesen húzták meg magukat a hópaplan alatt.  Az Öreg várt volna valami választ, de az nem érkezett.

Váratlanul egy idegen hang törte meg a csendet:

-Apó! – kiáltotta egy férfihang. Apónak hívták az emberek az Öreget. –Apó itthon vagy?!

A postás volt. Zömök férfi, látszott rajta, hogy meglehetősen megizzasztotta, míg feljutott ide, a hegyre. Szerencsére nagyon ritkán kellett ezt az utat megtennie. Elvétve érkezett levél Apónak.

Az Angyal azonnal eltűnt. Persze, csak az idegen szem elől… Az Öreg látta, hogy Angyala szemében különös fény csillan meg. Nem tudta mire vélni. Már kezdte igazán bosszantani a pimaszsága.

-Itthon hát! – morrantott az öreg a postásnak. –Hol lennék?

-Leveled jött Apó!- adott át egy borítékot a meglepett Öregnek.

-Levelem? Nekem?- még a „levél” szót is ízlelgetnie kellett, hiszen olyan rég nem mondta ki…

A postás sietve elment, látván az Öreg morcos hangulatát.

-Gyere Öreg! Menjünk be! Olvasd már el azt a levelet! – kérte csilingelő hangján az Angyal.

Az Öreg kezében megremegett a boríték. Az ajtó sírón csikorgott mikor kinyitotta. Becsoszogott a házba, az Angyal követte. Látva az Öreg reszkető kezét, rögtön segítségére sietett.

-Felolvasom neked, jó? Gyújtsd meg a gyertyákat Öreg!- kérte kedvesen az Angyal. Az arca ragyogott, tekintetében volt valami sokat sejtető…

Az Öreg nem ellenkezett, hiszen a látása már sem volt a régi. Az Angyal felbontotta a borítékot és olvasni kezdett, míg az Öreg gyújtani kezdte a gyertyákat a koszorún. Fellobbant az első gyertya.

-„Drága Apa!” – kezdte az Angyal.

Az Öreg ránézett és összeszűkültek a szemei. Amúgy is reszkető kezei még jobban remegtek, csak sokadszorra tudta meggyújtani a második gyertyát.

-„Karácsonykor meglátogatnánk, hisz oly rég nem láttalak!”- folytatta a levél felolvasását az Angyal. Közben lopva az Öregre pillantott. Az Öreg lehajtott fejjel, feltűnően bíbelődött a gyufáskatulyával.

-„Szeretlek Apa!” – olvasta az utolsó mondatot az Angyal, éppen abban a pillanatban, mikor fellobogott a harmadik gyertya a koszorún, a Remény.

Tóth Szilvia
Author: Tóth Szilvia

Nem vagyok más, csak egy törékeny angyalszív, harmatgyöngy a hófehér liliomon, szösszenetnyi „Szisszenet”. Egy létérzés, amit talán éreztél már… Egy pillanat, amit megéltél. Egy gondolat, ami már benned is megfogant. Angyali világralátás. Olvass, érezz, s fogadd magadba, ahogy szeretnéd…

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Prózák
Vígh Erika

A „magyar” Feri

A „magyar” Feri   1957 januárjában, két és fél hónappal a forradalom kitörése után egy szőke, szeplős kisfiú lépett be a hatodik osztály tantermébe –

Teljes bejegyzés »

Édesanyámnak

  Néha azért verselek, Hogy a bennem lévő érzelmek El ne vesszenek S emlékezzenek arra, hogy élhetek.   Köszönöm a jóistennek, Hogy túléltem ezt az

Teljes bejegyzés »

Köszönöm

Százszor köszönöm, hogy, szürke életembe felkelő napként gyakorta beragyogtál, köszönöm, hogy léptem elé rózsát szórtál. Bánt a kétely, hogy vajh megérdemeltem-e? Szeretem a rózsát, lábad

Teljes bejegyzés »

A kagyló

A férfi rosszkedvűen sétált a tengerparton. Lábával bele-bele rúgott a kagylókba. Egyszer csak meglepődve vette észre, hogy egy zárt hever előtte. Biztos üres. – gondolta.

Teljes bejegyzés »

Boldogok a szelidek

Boldogok a szelidek, mert övék lesz a Föld. „Egy angyal nappali fénybe rejtezett, áttörni készül az ózonréteget” Ő üdvözelte egykor Máriát, hogy meg fogja szülni

Teljes bejegyzés »