Advent negyedik vasárnapja volt.
-Öreg! Hagyd már abba! Olyan vagy már egy hete, mint egy gyermek! – kacagott gyöngyözőn az Angyal. Most éppen az erdei kunyhó tetején ült, természetesen lógázta a lábait és derűsen figyelte, hogy mit művel a pártfogoltja. Sokszor magában kuncogott, de néha bizony fricskaként odaszólt az Öregnek.
– Lám, lám! Aki hisz, annak a remény is megjelenik. Én mondtam! – kicsit öntelten kihúzta magát, miközben teljességgel tudta, hogy ez a minimum, ami egy Angyaltól elvárható… Hogy tudja.
S valóban. Az Öreget a levél elolvasása után, mintha kicserélték volna! Sebbel-lobbal elkezdte takarítani a házikót. Törölgetett, felmosott, hol jobbra, hol balra húzogatta azt az ugyancsak kevés bútort, ami a szobában volt. Elégedetlenül szemlélte a megkopott ablakot is.
-Te Angyal! Nekem ezt le kell festenem! Jön a lányom! Mit szól, ha meglátja, hogy ilyen kopottasan lakik az apja?
-Le, le! De szép legyen ám!- pimaszkodott az Angyal.
-Mondd! Segítenél is, vagy csak azt a csöpp szádat jártatod?- kérdezte az Öreg, miközben huncut mosoly jelent meg a szája sarkában. Ő sem gondolta komolyan, hogy egy Angyal nekiáll festeni. De azért elképzelte. Mert már arra is képes volt, hogy ilyen lehetetlen dolgokat is elképzeljen. Felnevetett.
Az Angyal, aki ugye mindent tud, vele együtt kezdett nevetni. Jóleső nevetés volt. Szívből jövő, felszabadult, önfeledt.
-Na, még ezt a keservesen nyekergő ajtót megzsírozom, aztán felveszem az ünneplőmet. Jön a lányom! – ismételte az Öreg vagy századszorra a héten, de az Angyal ezt egy csöppet sem bánta.
Elkészült az ajtó. Az Öreg behúzta maga mögött, s nekiállt készülődni. Vizet melegített, megmosdott, akkurátusan megfésülködött. Belenézett a tükörbe. Rég nem tette ezt már. A rá visszanéző arc olyan idegennek tűnt… Sötét haja megőszült, az arcát megkeseredett ráncok barázdálták kesze-kuszán. Ám a szemében volt valami fény, valami különös, megfoghatatlan… Megrázta fejét, mintha tudomást sem akart volna venni az idő múlásáról. Hiszen most, most van! Aztán elővette az ünnepi ruháját. Összeszorult a szíve. Utoljára akkor volt rajta, mikor szeretett feleségét temették. Nem bántották a molyok, nagyon vigyázta a fekete nadrágot a felöltővel. A fehér ingét kisimítgatta, s elkezdett öltözködni…
-Na! Milyen vagyok? – állt meg az Angyal előtt kislegény módjára. Kicsit zavarban, kicsit szégyenlősen, de büszkén.
Az Angyal csak nézte az Öreget. Nézte olyan szerető szemekkel, ahogy csak egy angyal tud. Látta, érezte, hogy az Öreg ragyog. Nem, nem csak az ünnepi viselet miatt. Nem pusztán a külsejét öltöztette ünnepi díszbe, a lelke is ragyogott.
-Jól van! Elmehetsz a táncba! – vágta rá pimaszul, így próbálta elrejteni a meghatottságát. A tőle megszokott módon még egy fintort is vágott, hogy az Öregnek ne tűnjön fel, mennyire küszködik az öröm könnyeivel…
A szobában meleg volt. A kis kemencében vidáman duruzsolt a tűz. Az Öreg még egy csöpp kis fenyőfát is feldíszitett tobozokkal, apró almával, amit beállított a sarokba. Az Angyallal együtt meggyújtottak a koszorún három gyertyát. Aztán leültek. Érezhető volt a várakozás feszültsége.
-De… de mit mondok neki Angyal?- riadt meg az Öreg.
-Csitt! A szeretet nem a szavakról szól!- felelte az Angyal azzal a bölcsességgel, ami az angyalok sajátja.
A csöndben egy autó hangja hallatszott. Lassan megállt a kis kunyhó előtt. Az Öreg felpattant az ágyról, ahol eddig ücsörgött, s kétségbeesetten kérlelte az Angyalt.
-Ugye itt maradsz?- szüksége volt arra, aki egész életében mellette állt, ebben a megszentelt pillanatban is, amire már hosszú évek óta várt.
-Persze! De csak te láthatsz! – csippentett az válaszul a szemével.
Hangok szűrődtek be az ajtó felől.
-Apa! Apa!
Nagyon ismerős volt a hang… Az Öregnek a torkában dobogott a szíve….
-Akárcsak az édesanyjáé…-suttogta maga elé.
Aztán kinyílt az ajtó és ott állt vele szemben a lánya, egy kis csomaggal a karján.
-Apa! Apa nézd!- lelkendezte a lány földöntúli boldogsággal a hangjában. S kezdte bontogatni a csomagot.
Az Öreg csak nézte, nézte, s érezte, hogy könnyek úgy folynak a szeméből, mint tán még soha. A kis csomagról lekerült a takaró, s az Öregre rámosolygott egy gyönyörű gyermek. Az Öreg csak némán állt… Eszébe jutott az Angyal mondata: „A szeretet nem szavakról szól!” Dehogy szólt! Tán nem is tudott volna. Szorosan magához ölelte a lányát, s a gyermeket. Így álltak összefogódzva, hangtalan, a megbocsájtás, az igaz szeretet kötelékében.
S akkor, az Angyal, aki éppen láthatatlanul nézte végig a csodát, csendesen meggyújtotta a Szeretet gyertyáját, a negyedik lángot. Tudta, megtette, ami egy Angyaltól telhető. Kicsit talán büszke is volt, de elhessegette magától ezt a gondolatot, mert annyira emberi…
S valahol, az éjszakában, egy fényesen ragyogó csillag boldogan elmosolyodott.
Author: Tóth Szilvia
Nem vagyok más, csak egy törékeny angyalszív, harmatgyöngy a hófehér liliomon, szösszenetnyi „Szisszenet”. Egy létérzés, amit talán éreztél már… Egy pillanat, amit megéltél. Egy gondolat, ami már benned is megfogant. Angyali világralátás. Olvass, érezz, s fogadd magadba, ahogy szeretnéd…
