Karácsony második napja volt. Az Öreg lánya és a Gyermek elbúcsúztak és megkönnyebbült szívvel, szeretettel telve hazautaztak.
Az Angyal a tőle teljesen megszokott módon ült az ágon, lógázta a lábát s meglehetősen furcsa kifejezéssel az arcán maga elé bámult. Töprenkedett. Olyan angyalosan. Ó, lehet tán azt is mondani, hogy volt már benne valami majdnem emberi. Persze, nem volt, csak esetleg úgy is tűnhetett.
Az Öreg épp könnyeit törölgette, hiszen nemrég búcsúzott el a lányától és az unokájától, megerősítve egymást abban, hogy hamarosan újra látni találkozni fognak.
A fán ücsörgő, bambuló Angyalt nem lehetett nem észrevenni, na persze annak, kinek erre a látás is megadatott.
-Te Angyal! Olyan elképesztő arcot vágsz! Még jó, hogy nem látod magad a tükörben! – szólt az Angyalhoz nevetve az Öreg.
– Nem vagy vicces! –vágott vissza az Angyal csöppet sem angyali módon.
– Ej, de parázs kedvedben vagy Angyal! –hökkent meg az Öreg, aki, mióta az eszét tudja, és az Angyalt ismeri, sosem látta még ilyennek. Pimasznak, na annak igen. – Mi a bajod?! Szállj már le arról az ágról, mert ha te nem is, én itt fagyok meg! Aztán menjünk be, a lányom készített forró teát, maradt még belőle!
Az Angyal a szűnni nem akaró ábrázatával leszökkent az ágról, s csak, hogy erősítse az Öregben az angyalságát, szépen berepült az ajtón, és lehuppant a kanapéra. Az Öreg készített két csészét, megtöltötte a még meleg teával, aztán az egyiket átnyújtotta az Angyalnak és leült mellé a kanapéra.
-Na,halljam! Mi az isten csudája ütött beléd?! – kérdezte az Öreg, de hangsúlyából érezhető volt, hogy most korántsem tréfál, tényleg érdekli a gondja.
– Ezt olyan nehéz megfogalmazni Öreg! – pislogott az Angyal, már korántsem harciasan, sokkal inkább félénken. Jó nagyot kortyolt a teából, azzal is próbálta az időt húzni.
– Mondd már! Eddig te hallgattál mindig engem, most az egyszer meghallgatlak.- bíztatta az öreg kissé humorosan fogalmazva, mert az Angyal –legalábbis eddig- értette és szerette a humort.
– Te Öreg! Azon gondolkodtam, hogy ti emberek megajándékozzátok egymást karácsonykor. Akár ha egy jó vacsorával is. Láttam a lányod és a Gyermeket, milyen kedvesek voltak, hoztak neked jó bort, süteményt…
– Nem értem! – csóválta fejét az Öreg. Elég régóta itt élsz, hogy ezt ne tudd! Jó, igaz, a lányomat régen láttam, s bizony rég kaptam én bármit is…
– Na látod Öreg! De…de mit kap egy Angyal?- ahogy kimondta ezt a mondatot lehajtotta a fejét, és valami csillogás jelent meg a csodás szemeiben…Talán könnyek.
– No, de Angyal! Neked az a dolgod, hogy adj. Vagy nem jól tudom? – válaszolt gondolkodás nélkül az Öreg, amit abban a pillanatban meg is bánt. Eszébe jutott, hogy mennyi mindent kapott az Angyaltól. Türelmet, feltétlen szeretetet, bizalmat, bíztatást. Tulajdonképpen mindent, hogy azzá válhasson, ami most. S hirtelen fázni kezdett a lelke. Tudta ő, hogy a maga módján ő is próbálkozott, de hát mégis…
-Aha. Biztosan így van.- bólintott csöppet sem hihető módon az Angyal. –Csak, tudod, olyan különösen érzem magam… -lábát maga alá húzta, a puha takaróba szinte teljesen elrejtőzött. –Valahogy hiányérzetem támadt. Rendben, tudom, hogy ez nem normális egy angyaltól, de mégis. És ezt csak neked tudom elmondani! Csak veled vagyok képes erről beszélni. Érted már Öreg?- szinte szégyenlősen pillogatott felfelé, közben az egész arcára ráhúzta a teáscsészét, mint valami menedéket. De kimondta. Mert neki mindent ki kell mondania. Ez angyalsága egyik titka. -És Öreg! Mi lesz, ha nem leszel velem? Mondd, mi lesz, ha te sem leszel már nekem?- törd ki belőle hirtelen, akár egy szunnyadó vulkánból a láva.
Az Öreg csak ült. Némán. Arcán lassan gördültek le a könnyek. Akkor és ott tudta meg, érezte meg, hogy az Angyal nem csupán egy sima kis angyal, akit küldött a magasságos, hogy vigyázzon rá. Sokkal, de sokkal több. Lelkének ismerője. Társa. Segítője. Valaki, aki mindig mellette állt, hibáinak, vétkeinek ellenére, dacára is. Valami egészen megfoghatatlan érzés kerítette hatalmába. Valami, ami magában hordozta mindazt, ami egész Földi kapcsolatukat jellemezte. Odahajolt az Angyalhoz, egészen közel. Az arcát a két kezébe fogta, mélyen belenézett a szemébe, s csak ennyit mondott:
- Szeretlek Angyalom! Szükségem van rád!
Az Angyal arcán elterült a mosoly.
-Tudom! – próbált pimaszkodni, ahogy mindig is szokott. Aztán egy belső hang sugallatára muszáj volt kimondania, amit szívből gondolt, érzett. – Köszönöm Öreg! Még soha nem kaptam ilyen szép ajándékot!
Author: Tóth Szilvia
Nem vagyok más, csak egy törékeny angyalszív, harmatgyöngy a hófehér liliomon, szösszenetnyi „Szisszenet”. Egy létérzés, amit talán éreztél már… Egy pillanat, amit megéltél. Egy gondolat, ami már benned is megfogant. Angyali világralátás. Olvass, érezz, s fogadd magadba, ahogy szeretnéd…